Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-09-27 / 18. szám
Mozaik _______________________________________________________________________________Paksi Hírnök, 2019. szeptember 27. »19 Az eltűnt városkép nyomában Fotó: magánarchívum Az elsők között volt kapható 1899-ben Pakson, Rosenbaum Ignác Szent István téri könyvkereskedésében az a képeslap, amelyen a polgári fiúiskola látható tornaóra közben. Bár itt még kopár az udvar, később az utcaképbe nem illő téglakerítés a századfordulón kialakított szép fás kertet takart. A Deák Ferenc utca 6. számú ház volt egykor a Kornis-kúria, amelyet átalakítása után oktatási célra hasznosítottak. A Paksi Magyar Királyi Állami Polgári Fiúiskola 1893. szeptember 1-jén nyitotta meg kapuját 88 beíratott első osztályos tanuló előtt. Az épületnek a mai napig iskola funkciója van a Bezerédj István általános iskola tagépületeként. Hosszan elnyúló, széles épület, mely iskolává alakítva is impozáns. A képeslap különlegessége, hogy egy paksi fiatal diák írta barátnőjének Siklósra, bizonyos szépreményű Fodor Emma kisasszonynak az alábbi szövegezéssel: „Kedves Emma! Kedves sorait köszönöm, melyet ezennel viszonzok. Ez a mi polgári iskolánk. Ha ismét ír, akkor Paks város látképét fogom küldeni, de igen sok újságot is. Kedves nővérét és ismerőseinket üdvözlöm, kedves szüleinek kezeit csókolom, üdvözli: Bózsing Béla polgári iskolai tanuló.” A képen odaírta, hol a tanár, alá pedig további információként: „Tornaóra alkalmával levéve. Köztük vagyok én is.” Vagyis ez a lap attól egyedi, hogy a diák, aki megírta, szerepel a képen, sőt egy fekete satírozással a hátsó sorokban bejelölte magát rajta. Rövid sajtókutatás után kiderült, hogy édesapját, Bózsing József csendőrőrmestert két évvel korábban, 1897-ben helyezték át Siklósról Paksra. Rövid paksi diákévek után az ifj. Bózsing nevét 1901-ben már a Pécsi Napló címlapján olvashatjuk, mint a pécsi honvéd hadapródiskola első osztályos növendéke. A katonai pályára lépve érte az első világháború, amely alatt a keleti fronton apjával együtt fogságba esett, s a korabeli lapok tudósítása szerint csak 1920- ban tértek haza Szibériából ötévi hadifogság után. Az eredeti polgári fiúiskola - bár sokan nem tudják - valójában már építészeti emlék, az eltűnt városkép része. A tetőt és az eredeti falakat 1987-re lebontották, ekkor derült ki, hogy a bennük másodlagosan felhasznált középkori kőfaragványok az egykori kalocsai székesegyházból és a paksi ferences kolostorból valók. A portikusz és a mögötte lévő kis helyiség, pince kivételével mindent elbontottak, és nagyjából hasonló formában újjáépítették, ami alapján felvethető, hogy tekinthető-e még az épület egyáltalán eredeti műemléknek, vagy már csak történeti reprodukció. dr. Hanoi János Paks az én városom- Pakshoz az emlékeim, családtagjaim, barátaim kötnek - mondta Feil Dóra, aki arról is beszélt, hogy a Hársfa utcában nőtt fel, ahol nagyon összetartó a közösség, mindenki mindenkit ismer, huszonöt éven át voltak utcabálok, a gyerekek minden télen másnál mikulásoztak. - A bölcsődés éveimtől a gimnáziumig paksi intézményekbe jártam, aztán Veszprémbe mentem nemzetközi gazdálkodást tanulni. Már három éve dolgozom egy paksi informatikai cégnél értékesítőként, illetve szoftverbefektetőként. Rettentően szeretem ezt a várost, büszkén mondom, hogy paksi vagyok. Paks kicsi város, minden egy helyen van, és nagyon sok a lehetőség, amelyeket gyerekkorom óta igyekszem is megragadni. Úgy gondolom, a város folyamatosan fejlődik, és inkább nekünk kellene változni személyiségünkben: meglátni a szép dolgokat, amik már megvannak, és amelyek még várnak ránk, és nem arra koncentrálni, ami éppen nincs. Rengeteg szép tulajdonsága van a városnak, amit sokan nem használnak ki - zárta gondolatait Feil Dóra. Takács Gyula a lakótelepen nőtt fel, olyannyira idetartozónak érzi magát, hogy még a közelmúltban is térképen kellett megnéznie, hol van a Tavasz utca. - A mindennapjaimat itt éltem, az öszszes gyermekkori élményem a lakótelephez köt. Amikor 1989- 1990 táján elkezdtem teniszezni, a PSE pályái is az életem részévé váltak Az igazán közeli gyerekkori barátaim valamilyen módon kötődnek a teniszpályához, és amit egy sportegyesület, egy kis közösség nyújthat, azt mind megkaphattam. Miután egy pécsi, majd budapesti kitérő után öt éve visszajöhettem munkalehetőség kapcsán, azt gondoltam: hazaérkeztem. Azt szeretném, ha majd a gyermekeim is olyan jó szívvel gondolnának a lakótelepre, teniszpályára, az Ürgemező szélére, ahogy én. Igaz, az Ürgemezőről nem annak flórája és faunája, hanem az a kínlódás jut eszembe, amit számomra a dombfütás jelentett az edzések során. A régi teniszcsapat most is összetartó közösséget alkot, bár sokunk szülei már nincsenek itt, eszünkbe jut, ahogy szurkoltak nekünk - mesélte Takács Gyula. Sólya E.
