Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-09-27 / 18. szám
18 ■ Paksi Hírnök, 2019. szeptember 27. Mozaik „Csak azok halnak meg, akik egész életükben nem csináltak semmit. Aki tett valamit, nem magáért, hanem másokért, mindenkiért, az megmarad.”Szabó Magda Városi olvasmányok Az időskorról Gyakran beszélgethetek idős emberekkel - hála Istennek. Jó beszélgetni velük. Ezt az élményt semmi más nem helyettesítheti, nem pótolhatja. A beszédek letisztultak, indulat nélküliek, távol állnak a megélt események hatásaitól, nyersességétől - derűsek ezek a beszélgetések inkább, mint hevesek. Aztán gyakran elgondolkodom, jó-e idősnek lenni. Milyen érzés az, amikor a megszokott erők gyengülnek, amikor megjelennek a külső változások, amikor az ember „fogában szaporodni kezd az idegen anyag”*. Milyen érzés, amikor megfordul az élet menete, és a szülőnek van szüksége a gyermeke segítségére, gyámolítására - nem pedig fordítva, ahogy a gyermeke születése idején? Mitől függ, hogy az öregség ad vagy elvesz tőlünk, kiteljesíti vagy megsemmisíti értékeinket? Saját génjeinkben hordozzuk a sorsot, ami az öregségünket meghatározza, vagy társadalmitársas kapcsolataink határozzák meg öregségünk minőségét? Én azt gondolom, nem létezik felhőtlen, minden percében boldog öregség, ahogy az élet sem lehet feltétlenül kiegyensúlyozott és boldog - ha rendelkezésre áll minden szükséges és elégséges feltétel, akkor sem. Időskorban is a fiatalkori személyiség hordozza - akkor már - az újabb terheket, úgy, ahogy korábban tette azt. Tehát hordozzuk a sorsunk saját génjeinkben és hordozzuk a világhoz való viszonyainkban - fiatalon és időskorban egyaránt. Ez ellen tenni nem lehet S jól is van ez így. így számolunk magunkkal, ha egészségesen gondolkodunk. Ezeket gondolom én, amikor kérdezek magamtól, de nem tudhatom, biztosan így van-e, hiszen előtte vagyok még a válaszoknak. S aztán az újabb kérdések. Ezekre naponta próbálok válaszolni. Mit tehet a gyerek, az unoka, ha látja idősödő szüleinek vesztesége-Fotó: magánarchívum it, ha mindezek tudomásulvételével együtt azt akarja, hogy értékes, alkotó, kiegyensúlyozott életük legyen? Azt gondolom - először is: figyeljen az idősekre. Hallja, lássa meg az élethez való viszonyaikat, ne unja visszaemlékezéseiket, és legfőképpen ne legyintsen intőszavaikra, még akkor sem, ha első hallásra divatjamúltnak tűnnek is. Másodszor: ne hagyja, hogy a napi feszültségei, bánatai hatással legyenek a szülőkhöz, nagyszülőkhöz való viszonyára. És vegye tudomásul, hogy kívülről adott értékkel, csupán anyagi segítséggel nem lehet emberivé formálni az öregséget. Azzal segíthet a legtöbbet, ha támogatja őket a meglévő értékeik felfedezésében, méltányolja minden segítő szándékukat. Ha tudomásul veszi és elfogadja azt, hogy amit az idős ember ad, az érték, még akkor is, ha le kell fordítani a saját nyelvére, a saját életére. Mindez nem könnyű. Hiszen megfordult, megváltozott a világ. Megváltoztunk elődeinkhez képest mi, negyvenesek, és megváltoztak a gyerekeink, akik az elmúlt tizenöt-húsz évben születtek és nőttek fel. Akik élelmesebbek, eszesebbek, kreatívabbak, mint szüleik és nagyszüleik. És egyben kiszolgáltatottabbak is. Ők azok, akiket egészen fiatalkorban elbizonytalaníthat a családon kívüli világ, akik könnyen válnak befolyásolhatóvá. Mert naponta elzúg mellettük - ahogy Lázár Ervin fogalmaz - a XXI. század kivilágított expresszvonata, „ahonnan agresszív dezodorszag csap ki, és mindent elárasztó bömbölő gépzene, az elegáns pincérek bigmeket és ragadós műgyümölcsleveket szolgálnak fel, ahol mindenki mindenkit tegez, ahol dúl a nyilvános szerelem, ahol állonrúgós harci játékokat tanulnak, és ahol minden fülkében villog a tévé képernyője, dől belőle a dezodoros, bigmekes, gépzenés, szeretkezéses hirdetések tömege, ahonnan folyton rájuk löttyen a bárgyú történetek ragacsos maszlaga, és ahol mindenre és mindenkire rá van írva, hogy mennyiért megvásárolható. Tiszta képlet, nem?” És erre a vonatra bizony könnyen fel lehet kapaszkodni. Könnyen lehet pillanatokra „boldognak” lenni... Résen kell lenni minden pillanatban, hogy ne fordulhasson elő, hogy a gyerekeink, az unokáink felszállhassanak erre az expresszre, hogy ne fordulhasson elő, hogy a Facebook irányítsa egy család életét - sajnos ideértem a szülőket is, akik sokszor többet facebookoznak, mint gyerekeik... Ügy gondolom, hogy az idősek tudása, a tapasztalataik, a természetből tanult ösztöneik, akarásuk és állhatatosságuk nemzeti érték. Aki az időseket szereti, az életet szereti. A fiatalabb generáció életét is meghatározza, mennyire tiszteli és becsüli az időseket, hiszen abban a társadalomban, ahol az időskorúakat megbecsülik és egyenrangú társnak tekintik, ott mindenkinek jó élni. Teli Edit
