Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-09-13 / 17. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2019. szeptember 13. ■ 11 Városi olvasmányok A gyermekkor képeiről „Attól, hogy az ember nem beszél valamiről, még gondol rá. Sőt. Többet gondol rá.” Szabó Magda Tévét nézünk éppen. A szüleimmel és a testvéremmel ülünk az utcára néző szobában, ami étkező is egyben, egy zöld huzatú, kihúzható támlás heverőn. A szobában meleg van, édesapám egy vekkerórán tanít időt olvasni, hajtogatja a kis- és nagymutatókat, előre-hátra (az óráról hiányzik az üveglap). Az óra is zöld színű, fém. És zöld az új fotelek huzatja is, ami a nagyszobában van. Szeretem ezt a zöldet, szépnek találom. Ülünk négyen, nézzük a tévét, és édesanyám egyre gyakrabban kéri meg a testvéremet, hogy másszon fel a kamrai létrán a padlásra, és igazítsa meg az antennát, mert „hangyás a kép”. Hát, a testvérem próbálja is megoldani a helyzetet - nem nagy sikerrel. Mikor végre helyreáll a kép, és elengedi az antennát, akkor újra kezdődik minden, tehát ott kellene állni és fogni (valakinek), amíg a többiek tévét néznek... Elég groteszk a helyzet, de igazából engem az óra érdekel, nem a tévé. Meg édesapám, aki végtelenül türelmes velem. A harmincas évei közepén jár, tenyere, ujjai megerősödtek a kétkezi munkában. Kint lóg az eső lába, a szél feltámad, ősz van. Apám ujjai nyomán értelmezem a múló időt: a perceket, órákat, napokat. Valahogy mérhetővé válik az élet. Minden perc visszavonhatatlan és visszahozhatatlan - eszmélek rá a sokkal későbbi időkben. Apámtól és másoktól tanultam meg a múló időt érteni, olvasni - talán nem is a vekkerórán. Ma, amikor már az óramutató járásával ellentétes irányú mozgásokat, gondolatokat és időket is ismerem, amikor képes vagyok visszaszámolni és visszagondolni időben és térben, ülök egy esős őszi napon a malomhegyi házunk udvarán, negyvenegynéhány évvel később - apámra és a zöld vekkerre gondolok... Meg arra, hogy éppen ma, szeptember 9-én van Latinovits Zoltán születésnapja. Aki éppen akkor halt meg, amikor értelmezni tanultam a világot. S milyen korán találkoztam vele annak a bizonyos homályos képet mutató tévének a képernyője előtt... meg Cserhalmi Györggyel, Ráckevei Annával, Udvaros Dorottyával, Gálffi Lászlóval a moziban... Szóval Latinovits Zoltán, ősz. Ügy talált rám az Eszmélet című József Attila vers Latinovits által, hogy azután évtizedeknek kellett eltelnie, hogy elővegyem és (el)mondjam... Évtizedek, évek, Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán hónapok, napok, órák és percek - a múló idő. Meg kell érni a közlésre. Arra, hogy ne beszéljünk mindig arról, amire gondolunk. Hogy megtanuljuk a csendet. Hogy (jó) időben szólaljunk meg... Hogy komolyan játsszunk, ha valódi játékra kerül a sor. Emlékszem, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején milyen elszántan kezdtünk játszani Prokobné Marika bábszakkörében. Komolyan vettük a mesét, a rendezői iránymutatást, az előadásokat, a seregszemléket, minősítő versenyeket. Még középiskolás korunkban is egy csapat voltunk, játszottunk, bemutatókat tartottunk... A fekete-fehér tévé közben cserélődött, csak a képernyő mérete maradt, meg a szemcsés kép. Mégis milyen tiszta képletek voltak olvashatók rajta keresztül. Hosszú színházi előadások Dómján Edittel, filmek Soós Imrével, szombat esténként versek mindenkinek - Sinkovits Imrével, a nagyokkal. A tévé előtt ülni maga volt az élet. Nagy utazások hiányában a tévé előtt, a könyvek mellett tanultam meg az idő múlását, olvasni, látni a tegnapot. Másfélmillió lépés mellett megismerni egy kicsit Magyarországot... Az ősz valahogy mindig az emlékezés évszaka, amiben benne van Latinovits, meg a nyár, a filmek, a versek, az ösztönös, játékos élet, a gyerekkor, a felnőttkori múlt, vele a tegnap. Olvastam a Ködszurkálót, a Verset mondok című Latinovits köteteteket, meg az Emlékszem a röpülés boldogságára - összegyűjtött írásokat. Adyt, Molnár Ferencet, Németh Lászlót, Petőfit, Krúdyt, interjúkat hallgatok ma is, sokszor és sokadszor, amikor tehetem - recseg, ropog a korabeli felvétel, a kép szemcsés, Latinovits arca változatlan - otthon érzem magam... Látom, ahogy édesapám egyre nehezebben forgatja az óra mutatóit: az idő egyszerre lassult le és gyorsult fel az évtizedek alatt, s maradt néhány időtálló, mozdulatlan gondolat. Többek között Huszárik Zoltán szavai 1981-ből, Latinovits Zoltánról: „Kardot rántott, és kis híján kard által vérzett el. [...] A forradalom nem futamodik meg, a forradalmár ütközetben esik el. Nekiment a vonatnak, mint a hatalomnak, mert azt képzelte, a mozdony fog kisiklani, nem ő.” Teli Edit
