Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)

2019-09-13 / 17. szám

Jó napot, mi újság? Polgár András és Polgár Andrásné Több mint húsz éwel ezelőtt készült rólam egy fekete-fehér igazolványkép. Édesapám nem sokkal később beletette egy akkoriban divat­ba jött műanyag kulcstartóba, azóta is hasz­nálja. A kulcstartó megkopott, de a kép éles maradt. Egy békebeli fényképészműhelyben készült, békebeli körülmények között - a Kis­hegyi úton. Polgár András és felesége, Mari­ka kezei közül került ki a kép, akik még a hu­szadik század második felének elején kezdték művelni az akkor még rendhagyó foglalkozás­nak számító szakmát. Cseresznyési otthonuk­ban látogatom meg őket Kávé, sütemény ke­rül az asztalra, s a házaspár mesélni kezd... Hatvannégy éve házasok, 1955-ben keltek egybe az egykor tengelici fiatalok, a férj ekkor már végzett fényképész, a Szekszárdi Szolgál­tató Szövetkezet munkatársa, a fiatalasszony a Hőgyészi Állami Gazdaság adminisztrátora. Az egykori szövetkezet működési rendje sze­rint szövetkezeti ügynökök járták a Szekszárd környéki kistelepüléseket, felvették a rendelé­seket, majd - általában hétvégeken - a fényké­pész motorral érkezett, hogy teljesítse a meg­rendelők kérését. így készültek a családi- és gyermekképsorozatok, az eseményekhez kö­tődő korlenyomatok. A Polgár házaspár 1962- ben kerül Paksra, az Erzsébet Nagy Szállodánál üzemelő Tumpek Mihály-féle fényképészmű­helybe, ahol a megözvegyült, „drága emlé­kű” Mariska néni még hosszú évekig segíti a munkájukat. Az ekkorra kétgyermekes család előbb a Malomhegyen, majd a Duna utcában talál otthonra. A nagy előd fényképészműhe­lye s a szorgalom szerencsét hoz a házaspár­nak. (Nézem őket beszélgetés közben. Inkább bámulom, csodálom őket. Minden mozdulatuk nyugodt, nem vágnak egymás szavába, egyfor­mán emlékeznek mindenre -jóra, kevésbé jóra. Fényképezőgépek kerülnek elő - az elmúlt hat­van évben használt régiek és újkoriak. Megmu­tatják a működésüket. A szemük csillog. Szépen élik újra a múltat.) A Szent István téri műhely hétköznap és a hétvégeken is nyitva volt, s az éppen arra sétáló paksi polgárok, családok be­tértek, hogy filmre fényképezzék őket, és egy kétórás Duna-parti séta után már át is vehet­ték az elkészült fényképeket. 1984-ig - több mint húsz éven át - működött a fényképész­műhely az óvárosban, majd 1984-től egészen 2000 decemberéig a lakótelepen, a Kishegyi utca deltájában. Megszámlálhatatlan tablókép és tabló, családi fotó került ki a kezeik közül. Néhány üveglap, filmek, diák és fényképek őr­zik a múltat a cseresznyési házban, a fiókok­ban és a padláson. Gondosan dobozokba zár­va. A digitális technika térhódítása fogalmazta meg döntésüket a befejezés mellett. Ügy mesé­lik, nehezen élték meg a csendes hétköznapo­kat. A cseresznyési ház, a kert, az állatok hoz­tak új értelmet az életükbe. (Albumok, fényké­pek kerülnek elő. Elém tárul egy család múltja minden örömével és bánatával. A XIX. század­ban született ősök vonásait csodálom kiváló mi­nőségűfotókon. A XX. századi vidéki emberek tartásától hatódok meg egy letűnt kor sejlik át a képeken. A két gyermek, András és Ágnes cse­csemő- és kisgyermekkori képeit nézegetjük - könnyek kíséretében. Az elmúlt öt évben készült fotókon egy hely üresen maradt...) A kert gyö­nyörű. Az idén gazdag szilvatermésből Hoós Laci bácsiékkal üstben főzték be a háziak a szilvalekvárt. A korábban sokféle haszonállat tartása helyett ma már csak csirkék kapirgál­­nak az udvaron. Az asztalon a múlt képei mel­lé előkerülnek az unokák és dédunokák fény­képei, akiket már a digitális technika örökített meg... Teli Edit

Next

/
Oldalképek
Tartalom