Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-01-11 / 1. szám
12 ■ Paksi Hírnök, 2019. január 11. Mozaik Városi olvasmányok A kultúra napjáról Fotó: magánarchívum „Az ember sok ezer könyvet olvas, legnagyobb részüket egy hét alatt elfelejti. Az ember életében sok ezer festményt, zeneművet, szobrot és tájat lát és hall, és van tíz-húsz-harminc, amely hosszú ideig kíséri, mint a barát vagy a kedves. Az ember életében csak egész kevés olyan gondolatot talál, amelytől sohasem válik meg. A sok ezer könyv mindennapi táplálék, amely azzal, hogy egy bizonyos ideig örömet nyújtott, feladatát elvégezte. Az a tíz-húszharminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszú ideig kíséri, meghitt élettárs.” Hamvas Béla Január elsején nagyot sétáltam Cseresznyésben. Kitisztult tüdővel néztem a tájat, és terveztem gondolatban az évet. Eszembe jutott a kultúra napja is, és próbáltam rögzíteni a gondolataimat. Könyvtárnyit írtak hozzáértők a kultúra témakörében. Sok száz meghatározás született arról, hogy mi a kultúra, mi a szerepe az ember életében, hogyan hat a fejlődésre, miként befolyásolja az élet minőségét, milyen területei vannak, sorolhatnám. Én úgy vagyok ezekkel az írásokkal - melyek jó részéből szerzőjük magas intellektusára következtethetek -, mintha azt magyaráznánk egymásnak, hogy miért veszünk levegőt vagy miért tesszük nap mint nap a dolgunk. Az ember fogalmakat alkot néha teljesen kézenfekvő dolgokról is. Egy kis túlzással: már örülni vagy búslakodni is csak úgy tud, ha előtte megalkotja az öröm és a bánat definícióját. Persze tudom, ez is a kultúrájának része. Mielőtt még abba a helyzetbe kerülnék, melyet elkerülni szeretnék, azt kell tisztáznom, hogy jó néhányan ebben az országban nem általában a kultúrát, hanem a magyar kultúrát köszöntjük, ünnepeljük január 22-én, a magyar kultúra napján. A magyar kultúrát dicsérjük, a magyar kultúrát éltetjük, vagy éppen aggódunk érte. Azt a magyar kultúrát, amely önmagában nem jobb és nem rosszabb, nem különb és nem alábbvaló más népekétől, hiszen mint Weöres Sándor írja: „semmi sem önmagában jó vagy rossz, csak a helyzete szerint”. Ugyanaz a kéz tud fegyvert és orvosi műszert is tervezni. Kultúrája van annak, hogy az emberek hogyan irtják egymást, és annak is, hogyan működnek együtt. Felelősséggel tartozunk a tekintetben, hogy tudásunkat, kultúránkat mire és hogyan fordítjuk. Hogy a kapott vagy verejtékkel megszerzett ismereteket jóra vagy rosszra használjuk. És bizony, a szabad akarat okán ez egyedül csak rajtunk múlik. Amilyen végtelen gyönyörűség, lehetőség és hatalom ismereteket birtokolni, ugyanolyan végtelen bűn, pazarlás azokat rossz célokra használni. Pedig láthatjuk, a világ legalább annyira a pusztításról, az ellenségeskedésről szól, mint az építésről és a szeretetről, pedig az ember megkapta azt a képességet - a felelősséggel együtt -, hogy különbséget tegyen („helyzete szerint”) a jó és a rossz között. A kultúra terjesztése nem képzelhető el jó ízlés, belső szellemi igényesség, folyamatos eligazodás (nem igazodás!) igénye nélkül. Különösen fontos ez a mai világban, amikor a globalizáció, a kultúrák keveredése, a hatékony manipulációs eszközök alkalmazása nehézzé teszi az egyén vagy egy adott közösség helyzetét, amikor a jó és a rossz, a követendő és az elkerülendő között kell döntenie. Hiszen tudjuk, hogy nem csak a hasznos és kívánatos, de a káros és a kacat is ugyanolyan gyorsan és hatékonyan jut el hozzánk Ha nincs bennünk elég akarás, elhatározottság, ha nem vagyunk minden pillanatban résen, akkor könnyen választhatjuk a kiváló csomagolású rosszat a szerény megjelenésű, néha bujkáló jó helyett. És akkor nem építünk, hanem rombolunk, nem gyarapítunk, hanem pazarolunk. Ahogy az atombombához, a vegyi vagy biológiai fegyverek előállításához is rengeteg pénz kell, ugyanúgy a jó kultúra, a hasznos tudás létrehozásához, terjesztéséhez is - mai szóval - komoly erőforrások szükségesek. Szerencsére a kultúra elképesztő tehetetlenséggel bír. Azért „működik”, mert tartós. Abban kell bíznunk, reménykednünk, azért kell dolgoznunk, hogy a jó kultúra, az erényes, következetes magatartás lesz tartós, hosszú távon nyertes. Ne legyenek illúzióink, hogy mindez gyorsan következik be - de tudjuk, hogy más alternatíva nincs. S ha van, akkor még inkább nincs! Az elmúlt évtizedekben - különösen liberális körökben - sokan ujjongva fedezték fel maguknak a globalizációt és a multikulturalizmust, mint a világ összes bajára és ellentmondására gyógyírt adó eszmét, jelenséget. Aztán, ahogyan lenni szokott, szép lassan minden kiderült. Rá kellett döbbenni, hogy a globalizáció nem ad megoldást az emberiség alapkérdéseire. Nem teszi igazságosabbá a javak elosztását, és nem javítja a demokrácia szintjét sem. Sőt, hatásaként a korábban helyi, szűkebben érvényesülő ellentmondások is globálissá váltak. „Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez! / Nagy munkát vállal az magára, / Ki most kezébe lantot vesz” - írta Petőfi 1847 januárjában. Máig ható figyelmeztetés. A XIX. század költőihez szólt, de magunkra vehetjük mi is, mai magyarok. Petőfi, a zseniális látnok ebben a remekműben rávilágít mind az önsajnálat káros voltára, mind pedig arra, hogy óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, a hamis eszméktől. Döbbenetes pontossággal látta, hogy melyek a létezés alapkérdései. A javak elosztása („Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet...”) és a demokrácia szintje („Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet...”). Ugye, ma is írhatná?! Teli Edit
