Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-11-09 / 21. szám
16 ■ Paksi Hírnök, 2018. november 9. Mozaik Hétköznapi hit: Korvin Edit Fotó: Szaffenauer Ferenc Az érettségi után nehezen talált irodai munkát, ezért a kereskedelemben és a konzervgyárban dolgozott egy ideig Korvin Edit, majd 1971-ben a Magyar Nemzeti Bank paksi fiókjánál helyezkedett el, negyvenhárom év munkaviszony után a Budapest Banktól vonult nyugállományba. - Az ügyfélszolgálati területen kezdtem dolgozni, a ranglétra aljáról indultam, majd elég hamar vezető beosztásba kerültem. Csoportvezető lettem Pakson, később Budapesten területi koordinátor, legvégül pedig auditor. Számos tanfolyamon és vezetői tréningen vettem részt, ami nagyon sokat segített a konfliktuskezelésben és az emberekkel való bánásmódban - idézte fel emlékeit Korvin Edit. Hozzátette, hogy kétkedett önmagában, amikor vezetői pozíciót ajánlottak fel neki. - Nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá, de Mózes ötödik könyvének egyik igeverse arra bátorított, hogy vállaljam el. („Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az ÚR, a te Istened megy veled, nem hagy el téged, és nem marad el tőled.” 5 Móz. 31:6.) Ez az igerész később is nagyon sokat segített. Mielőtt Budapesten folytattam a munkát, sokat imádkoztam, hogy olyan helyet találjak, ahol hasznomat veszik és jól érzem magam. Szerencsés vagyok, hogy 2014-ig ugyanazon a munkahelyen dolgoztam - mondta Korvin Edit, aki arról is beszélt, hogy régió vezetőként a Pesti területért felelt a Budapest Banknál.- Körülbelül 15-20 fiók tartozott hozzám a hálózatból, több, országosan legnagyobb fiók, változó létszámmal. Mindenkit személyesen ismertem: a fiókvezetőket, értékesítési vezetőket, a tanácsadókat, a pénztárosokat stb. Fontos volt, hogy olyan felettes legyek, akitől nem tartanak a beosztottjai. Mindenkivel próbáltam ugyanúgy bánni, emberséges maradni, és mindenkit támogatni a munkájában. A pénzügyi világban nagyok az elvárások, fontos a magas szakmai tudás, a kemény munka, az elkötelezettség és a korrektség az ügyfelek, munkatársak felé egyaránt - húzta alá Korvin Edit, aki banki ismereteit szívesen fordítja mások javára.- Volt már olyan, hogy a javaslataimmal segítettem kilábalni egy családnak kilátástalan hitelhelyzetből, emellett a Magyar Pünkösdi Egyház háromtagú ellenőrző bizottságának munkáját segítem a tudásommal - összegzett. Weller P. Hanna Az emlékezés mécsesei Mindenszentek, halottak napja. Ilyenkor elcsendesedünk, megállunk kicsit. Emlékezünk. Én így képzelném el ezt a két napot. A valóság azonban más. Hetekkel korábban megkezdődik a temető-biznisz: koszorúk, mécsesek mindenütt, krizantémok a temetők kapujában. Tömött autóbuszok, mindenki elhunyt szerettéhez utazik. - Ne tessék így szállítani a virágot, tegnap is tele volt szirommal a kocsi, tegye szatyorba - fedd meg egy idős asszonyt az egyik távolsági járat sofőrje. A néni megszeppenve szorongatja a csokrot. Tisztogatjuk a sírokat, eldobjuk a régi koszorúkat, mécseseket, hogy legyen hely az újaknak, vázákat viszünk a virágoknak. Mintha a régvolt embert gondoznánk, fürdetnénk, igazítanánk meg a gallérját. Hömpölyög az embertömeg a sírkertekben, rég nem látott rokonok ölelkeznek - éppen egy éve találkoztak legutóbb, ugyanitt. Köszöntik egymást harsányan a dédi sírja felett, nevetgélnek, hangoskodnak, épp csak pezsgőt nem bontanak. Közben a gyerekek sikongva ugrálnak a sírok között. Úgy érzem magam, mint egy népünnepélyen. De ott vannak azok is, akik feketében, összegörnyedve zokognak szerettük sírjánál: tavaly még együtt voltak kint gyertyát gyújtani, és most lám... A mellettük elhaladók elnémulnak, a zajongó gyerekeket is csendre intik, magukban sajnálkoznak, talán félelmet is éreznek: ma ő, holnap én. Ki tudja, hány mindenszentekkor gyújthatunk még gyertyát? Ki tudja, egy év múlva hány krizantémcsokorral többet kell majd a temetőbe vinnünk? A mindenszentek és halottak napja hangulata napokkal előbb rám telepedik. Készülök én is. Szép ilyenkor a temető a pislákoló mécsesekkel, már amennyire az elmúlás szimbóluma egyáltalán szép lehet. Együtt látogatjuk meg az eltávozottakat, az egész család. A tizennégy éves lányom felnőttes meghatottsággal rendezgeti a koszorúkat, és fegyelmezi a meglepően csendesen, mécsesek meggyújtási sorrendjén vitatkozó öccseit. A középsőm egy-egy sírkő története után érdeklődik, a kicsi pedig az iránt, hogy mikor megyünk végre haza. Sok a halottunk, hoszszú a sétánk. Mindig nehezen hagyom ott a sötétben, hidegben egykor volt szeretteimet, ilyenkor még jobban fáj utánuk a szívem. Visszavisszanézek, még integetnék is. Este, amikor a rokonok hazamennek, és a csintalan gyerekek is az igazak álmát alusszák már, a temető visszanyeri hétköznapi csendjét. Kilopódzok a sírokhoz - már csak magunk vagyunk: a halottaim és én. A krizantémok között pislákoló gyertyák fényében keresem a lelkűket. Sólya Emma
