Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)

2018-11-09 / 21. szám

Mozaik Paksi Hírnök, 2018. november 9. ■ 17 Városi olvasmányok A könyvekről A kertben teszek-veszek. Lenyűgöznek a fa­levelek színei, meg ez az egész természetel­lenesen meleg november. Értem, hogy ezek a szabálytalanul változó évszakok nem hoz­nak megnyugvást embernek, állatnak, nö­vénynek sem, mégis minden érzékenysé­gem a már-már forró őszi meleg felé fordul. Gereblyézek, tömöm a zsákokat, meg-meg­­állok, ezek a színek apró üzenetek a remény­kedő világból - gondolom. Sötétedik már, amikor leülök írni, a ház hideg. Beszélget­ni kezdek önmagámmal, az emlékeimmel. A kedves ősz költözik a szobámba: az erős, a nyarat karjaiban tartó, a közelítő télben is meleget adó ősz. A családnak kiutalt újvárosi tanácsi bérla­kásnak is csak a kertje volt érdekes. Hatal­mas gazos terület, akkora, hogy ötéves ko­romban nem látszottam ki a gyomok közül. A ház nem tetszett. A sarkon állt, minden­ki belátott az udvarba, és valami életidegen rózsaszín színe volt. Szavakkal, terekkel volt tele, amikkel addig nem találkoztam - főző­fülke, hálófülke -, meg idegen bútorokkal: fotel, szekrénysor, lakkozott dohányzóasz­tal. A nagyszüleim a város másik felén ma­radtak. Nem tudtam, mi történik velem: az Akác utcában a szüleim után sírtam, az új­városban a nagyszüleim hiányoztak. Egy na­pon fel is kaptam a háromkerekű biciklim­re, és megszökni készültem a dáliás udvarú házba. Egészen az utcasarokig jutottam, on­nan felrepedt ajakkal vitt haza Kollár Tóni bácsi. Aztán teltek a napok, hetek, hónapok, évek, és én lassan megszoktam az új életün­ket. Nagyapám Páskom felé betért néha hoz­zánk, szerette édesanyám bablevesét. Került egy Camping biciklire is, később azzal jár­tam a várost, „mentem fel” a nagyszüleim­­hez. Dolog aztán hosszú évekig adódott az új ház körül - minden évszakban. Korán kezd­tem segíteni a szüleimnek, emlékeim - és az ő emlékeik - szerint valamikor óvodás ko­romban, amikor egy szürke kis sámlira állva kézzel mostam ki a fehérneműket. Akadtak titkok az újvárosi házban is. Például a köny­vek, melyekből kevés volt. Édesapám korán, tragikus balesetben meghalt testvéréé voltak, és a költözés során hozzánk kerültek. Olvas­ni nem tudtam, először csak nézegettem, for­gattam az Olcsó Könyvtár egy Shakespeare kötetét, meg valami Kaffka Margit regényt. Nagy talány volt számomra a két könyv ér­dekes grafikája, az apró betűk. Aztán megta­Fotó: Teli Edit „Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mér­sékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.” Márai Sándor nultam olvasni, és mesekönyvek hiányában betűzgetni kezdtem a megtalált könyveket. Egy dolgot azért érzékeltem: vannak mesék, elbeszélések, melyeket jobban értek, mint a korai olvasmányaimat. Ugyanis esténként a Kossuth rádiós esti mesét gyakran hallgat­tam, és rádiójátékokat is, később pedig a kis Kékesen találkoztam a nekem, az életkorom­nak való szövegekkel. Közben úgy alakult, hogy - hiába voltam csupán 8-10 éves - egyre több dolog akadt a háztartásban és az udvaron. Segítettem a szüleimnek ahol és amiben csak tudtam: megtanultam ázta­tott, zsíros kukoricával kacsát tömni, csir­két pucolni, takarítani, vasalni - idejeko­rán. S a szüleim, amikor tehették, könyvet vettek nekem jutalomképpen. így jutottam hozzá - a hagyatékból származó öröksé­gem mellé - életem első nagyalakú mese­könyvéhez (A háromágú tölgyfa tündére volt a címe), melybe édesapám bejegyez­te az alkalmat és a dátumot is. Ugyanebben az évben kaptam meg életem első saját ver­seskötetét is az úttörőavatásomra, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat egy utcai áru­sánál Ady Endre összes verseit. Ülök a házban, magam vagyok. Nézege­tem a mesekönyvet, minden rajzára em­lékszem. A mesék a magyar népmesék legszebbjei. Kormos István, egyik legked­vesebb költőm válogatása. Egészen besö­tétedik, megkeresem az Ady kötetet. Újra­élem a dátumokat: a telet, a tavaszt. Üjra látom magam a kiskonyhában, az udva­ron, ahogy a szüleimmel felfűzzük a kert­ben termett fűszerpaprikát, káposztát re­szelünk, savanyítunk télire, ahogy diót törünk. Esténként sokáig ülünk a konyhá­ban, rádiót hallgatunk, kora este teszünk utoljára a tűzre, és mielőtt egészen kihűl­ne a konyha, a szobába megyünk. Titok­ban az új mesekönyvemet olyasom, aztán nyakig betakarózom, az olajkályha gyor­san ad meleget, és még gyorsabban hűl ki a szoba, ha kikapcsoljuk. A májusban ka­pott Ady kötetet is rongyosra olvastam. Itt vannak előttem az asztalon. Holnap reg­gel újra kimegyek a kertbe. Gyűjtöm a fa­leveleket, megmetszem a málnát, aztán el­olvasok egy népmesét, és néhány Ady ver­set, köztük A menekülő Életet Teli Edit

Next

/
Oldalképek
Tartalom