Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-09-21 / 18. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2018. szeptember 21. » 11 Városi olvasmányok Duna - a közösségi (part)oldal Fotók: magánarchívum „...A szülőföldjével éppen olyan bensőséges viszonyban van az ember, mint az anyjával és a szerelmével. Akár tud róla, akár nem. S mivel a lélek legrejtettebb tájait érinti, s ráadásul mélységesen magánjellegű is, nagyon nehéz róla beszélni. [...] A szülőföld nemcsak az a táj, ahol születtél, hanem a közösség is, amely fölnevelt. S ha ezt pontosan érted, akkor meg tudsz érteni mindenki mást, akit egy más táj és más közösség nevelt." Lázár Ervin: Séta (részlet) Eddigi életem során egyetlenegyszer éreztem valódi hiányát annak, hogy nem vagyok ott a közösségi oldalakon - egy nyári középiskolai olvasótábor szervezésekor. De aztán mégis úgy alakult, hogy a mára már ósdinak tűnő e-mailek és telefonon történő beszélgetések eredményesek voltak, és létrejött a kapcsolat: így is kialakulhatott egy közösség (a mai világban!) és egy már-már ultrakonzervatívnak tűnő ismerkedési est, majd néhány éjszakába nyúló beszélgetés után sok mindent megtudtunk egymásról... igen, képek is előkerültek, meg események a közelmúltból. Néhány héttel a tábor zárása után sétáltunk a Duna-parton. Évek óta nem volt ennyire alacsony a vízállás. Az idei nyáron rég nem látott arcát mutatta meg a folyó. A víz telistele van történetekkel, legendákkal, melyekről a víztelen part, a homokpadok, a túlsó parti strand és az emberek még többet mesélnek. Úgy esett, hogy a hosszú Duna-parti nyári sétánk során a Vas Anti-féle bárka környékén egy betonból készült táblára bukkantunk, rajta a felirat: Duna Baráti Kör 1999. A tábla megtalálása az alacsony vízállásnak volt köszönhető, a baráti kör néhány tagjának felkutatása sem volt nehéz - a táblába vésett sorokhoz kötődő neveket gyorsan megtaláltuk a városban. Megjegyzem: e tekintetben a Régi Paks közösségi oldal volt a segítségemre. Persze, kíváncsi lennék, e segítség nélkül mennyi időbe tellett volna a Duna Baráti Kör tagjainak megtalálása. Ülünk egy asztal körül, Bárdos Lászlóval és Wolf Mihállyal. Ők is ott voltak a csónakleeresztő betonozásakor, a baráti kör táblájának elhelyezésekor - más elkötelezett Duna-kedvelőkkel együtt. Mert a baráti kör valaha aktív tagjai nem öncélúan alkottak csapatot, ők betonozták a ma is használatban lévő csónakleeresztőt. A tábla a csapat összefogásának emléke. Kézzel írt lapok fénymásolatai, annak kiegészítései kerülnek elő - a közel húsz év hosszú idő, ez már helyi történelem. A névsorban emblematikus nevek, sokan már nincsenek közöttünk. Ötvenöt név, közel két év alatt általuk összegyűjtött fejenként tízezer forint, mellé úgynevezett társadalmi munka - így készült el a közösségi csónakleeresztő a halas bárka mellett. Két beszélgetőtársam gyakran emlegeti Záborszki Zoltán és még néhány barátikör-tag nevét, akik az alapítás kezdeteitől odaadóan gyűjtöttek, dolgoztak a közös ügyért. Magával ragad, ahogy a két vendégem a Dunáról beszél. László az alvégi gyermekkorról mesél, amikor már tavasszal lekerült a forrázóteknő a padlásról, mellé deszka evezőlapát, és kezdődhetett a dunai élet, amikor tavasztól őszig a Duna volt - többek mellett - a Kosár utcai gyerekek fürdőszobája. Aztán előkerül a Sóstanya, ahová már a lányokkal jártak, meg a Paksi Sziget, az egykori Vörös Sugár szövetkezet, ma Dunamenti Zrt. tulajdona. S végül a Bum-sziget és a Bárdos házaspár által a túlsó parton kialakított vízparti lakás, közösségi tér - konyhával, nappalival, fedett pihenőhellyel, gyakori vendéglátogatásokkal -, mondhatjuk, ez a második otthonuk, a nyári „lakóhelyük”. Aztán Mihály kezdi a visszaemlékezést. Ahogy a nyolcvanas, kilencvenes években sokasodtak a csónaktulajdonosok, egyre szükségesebbé vált egy csónakleeresztő kialakítása. A helyi közösség munkáját az akkor hivatalnok, Fonyó Lajos segítette. A betonozás szakaszosan valósult meg, nagyban függött a folyó vízállásától. A Duna tekintetében egyetlen beszélgetésben sem tudunk elszakadni annak múltjától. Mihály is emlékezik a Blattféle vízimalomra, arra, hogy gyerekként hogyan ugráltak fejest a Dunába a felső szintről, s hogyan figyelmeztette őket Tóth Sándor, a náluk idősebb kamasz a veszélyekre. S a minden évben áldozatot szedő békés Dunától hogyan próbálták távol tartani a szülők? Elvették a klottnadrágot és kislány alsóneműt adtak a fiúkra (abban restelltek a vízre menni fiú létükre), hogy távol tartsák őket a víztől és a veszélyes fejesektől, meg a vízen elporladó, égő dereglyétől, ami egy viharlámpa miatt gyulladt ki. Szóval újra jó nagy kanyart jártunk be időben és térben a Duna innenső és túlpartján. Egy vízből előbukkanó emlék okán. Ami - talán - örökre ott marad. A Duna Baráti Kör figyelemfelkeltő táblái is máig megtalálhatóak a parton, tele jó szándékú figyelmeztetéssel. A vigyázó szemek, a törődés folyamatosan tetten érhető, még ha nem is működik a baráti kör, de az azt alakító barátságok igen. A közös gondolkodás, a vágy a Duna-part fejlesztésére nem múlik, az nem egy húsz éve pillanatokra kialakult, tűnő hóbort volt. Ezek az emberek a valódi közösségi oldalakon, a Duna bal- és jobb partján élik a hétköznapjaikat, s ünnep számukra, ha az általuk megépített csónakleeresztőt és annak környékét megbecsülik a használók. Tell E.
