Paksi Hírnök, 2013 (22. évfolyam, 1-24. szám)
2013-03-08 / 5. szám
A gyermek maga a csoda Judit és férje 2008-ban házasodott össze. Mindketten túl voltak a harmincon, túl egy érzelmeket próbára tevő, komoly kapcsolaton-házasságon, éretten, megfontoltan választották egymást és a családot. Együtt indultak el, bíztak egymásban és közös jövőjükben: hasonlóan gondolkodtak, világlátásuk rokon volt, érdeklődési körük megegyezett. Jövőjükkel kapcsolatban nem terveztek el pontosan mindent, egyet azonban biztosan tudtak, hogy gyereket akarnak, nem is egyet, ha lehet, többet. Az események kedvezően alakultak: Judit csodával határos módon egy 12 éve tartó, gyógyíthatatlannak hitt vesebetegségből gyógyult meg és gyereket vállalhatott. Az idő telt-múlt, a házaspár aggódni kezdett, mert természetes úton nem következett be a terhesség. Ekkor a mesterséges megtermékenyítést választották, lombikbébi-programra jelentkeztek. Lombikbébi-program- A lombik mindig reményt adott egy-egy beültetéskor, de a fájdalom, mikor elvesztettük a már megfogant életet, nagyon megviselt - mondja Judit. - Azt hiszem, olyan ez, mint amikor egy nagybeteg hozzátartozót ápolunk már évek óta, és tudjuk, hogy el fogjuk veszíteni, mégis amikor bekövetkezik a megváltoztathatatlan, hatalmas űr marad. És kérdezhetik, hogyan lehet a kettő hasonló, hiszen a meg nem születettet még nem is ismerted... Igen ám, csak anynyira vágyakozol rá, hogy már képzeletben az esküvőjén állsz.- Szóval a veszteséget nehéz feldolgozni - folytatja a visszaemlékezést Judit. - De: ott van melletted a társad, és rájössz, hogy ő mindennél fontosabb. Hiszen a gyermek vendég a háznál, viszont a házastársadat örökre választottad, ő veled marad sokkal tovább, mint a gyermeked. És ha ezt végre sikerül tudatosítani és elfogadni, akkor indul be a „gépezet”. Azt értem ezalatt, hogy a továbbélés. Ha megvan a bizalmad a másik iránt, akkor sikerül örülni a mindennapoknak, és - ami a legfontosabb - tudsz örülni a barátod, ismerősöd, családtagod születendő és megszületett gyerekének! Meg tudod találni a hétköznapok örömét, örülni tudsz annak, hogy egészséges vagy, hogy nem olyan kórral kell küzdened, amire nincs megoldás! Mert erre van gyógymód, és ez az örökbefogadás - idézi fel a megoldástalálás pillanatát Judit. Örökbefogadás És egy másik úton indult el akkor a házaspár. A többszöri beültetés után elhatározták, nem próbálkoznak tovább, és a gyámhatósághoz fordultak. - Mikor elkezdtük intézni, azt gondoltuk, mire eredményre jutunk, megöregszünk - kezd bele az újabb út állomásainak mesélésébe Judit. - Csak sorolta a gyámhivatal előadója a teendőket: alkalmassági vizsgálat a pszichológusnál, családlátogatás, egészségügyi vizsgálat a háziorvosnál, megfelelő anyagi háttér... Öt hónap múlva jött meg a határozat, amivel elindult a „sorbanállás”. Alapítványokat kezdtek keresni, hogy azok segítsenek nekik, így akadtak rá a Bölcső nevűre, amely akkor már 16 éve foglalkozott nyílt örökbefogadással. Ilyenkor az örökbefogadók majdnem mindent tudnak a születendő gyermek körülményeiről, sőt találkoznak is az anyával.- Mikor ott is kiderült, milyen hosszú a sor... rájöttünk, hogy élni kell tovább a hétköznapokat, dolgozni, tervezni a nyaralásokat - emlékezik vissza akkori életérzésükre Judit. - Egy év elteltével erősödött meg bennem a gondolat, hogy nem szabad csak a várakozásnak élni, és bármit is félretenni azért, mert mi van, ha csörög a telefon. Igen ám, könynyű ezt így kijelenteni, de nehéz megtenni - válik sötétebbé még most is a hangja Juditnak. - És akkor, mikor szinte pontosan egy év telt el azóta, hogy a Bölcsőnél regisztráltunk, szólt a telefon... le kéne jönni Szekszárdra a szülészetre... Gondolhatja... csak egy nagy levegőt tudok venni most is, ha eszembe jut. Mikor a folyosón kifordult a csecsemős egy pici újszülöttel, és én megláttam a fiunkat! Pedig több baba is „közlekedett” a folyosón! Képünk illusztráció. De én pontosan éreztem, hogy ő a mi fiunk. Szóval hasonlót élhet át az a mama is, akinek először felmutatják a babáját. És tényleg azonnal érzed, ő a tiéd, a tiétek! Persze mikor már itthon van, jön a kétségbeesés, miért sír, miért nem alszik, miért alszik csak ennyit, eleget evett-e, jó-e neki ez a testhelyzet stb. Szóval minden nap csak dagad és dagad a boldogság, majd’ elönt mindent, aztán újra kezdi a „dagadást”, és ez így megy nap mint nap... Találkozás a szülőanyával- Talán ez volt a legnehezebb- folytatja a történetet Judit. - Mert persze nagy dolog a mi elhatározásunk, de még nagyobb azé a nőé, aki nem elveteti, hanem odaajándékozza örökre a magzatát. A lány gyönyörű volt, magas, dús, hosszú barna hajú. Mikor a kezemet nyújtottam, akkor villant át az agyamon, miről is fogunk beszélgetni... És bár a félórás úton a férjemmel megfogalmaztunk néhány kérdést, mégis akkor kicsit „lefagyott a rendszer”. Azt nem kérdeztük, hogy miért mond le a gyermekéről. Pedig mi, akik vágyunk a gyerekre, ezt nem tudjuk felfogni. A beszélgetés során megtudtuk, hogy a lány teherbe esett, de Levente (ezt a nevet adtuk a gyermekünknek) annyira elbújt, hogy a 12 hetes terhességi időig nem vette észre, hogy gyereket vár. Mikor a teszt pozitív lett, azonnal orvoshoz ment, és örömmel vállalta a babát, de a biológiai apa meggondolta magát. A lány, aki tanulmányai után akkor kezdett dolgozni, és a szüleivel hármasban élt, nem tudta egyedül vállalni. Ügy érezte, nem tud olyan körülményeket teremteni a születendő gyermekének, amit eltervezett, és apa nélkül semmiképpen nem vállalja. Ekkor a védőnő elmondta, már késő abortálni, de van lehetőség örökbe adni. A lány olyan alapítvánnyal akart együttműködni, amelynek van a lakóhelyétől távol anyaotthona, hogy biztonságban fejlődhessen a baba. (Folytatás a 13. oldalon) 12 ■ Paksi Hírnök, 2013. március 8.
