Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-10-19 / 20. szám
Embermesék Rózsika Rózsika olyan volt, mint egy régi bútordarab. Mióta a szociális otthon az egykori szülőotthon ódon épületébe költözött, ő ott élt benne egy szeretnivaló, értékekkel teli, nélkülözhetetlen tartozékként - Rózsika azt az embertípust képviselte, akinek a hiánya jobban feltűnik, mint a jelenléte. Gyakran álldogált az intézmény kapujában, mindig mindenről tudott, de sosem fecsegett. Közel járt már a nyolcvanhoz, szeme világát egy gyermekkori betegség vette el, agyvérzés miatt béna jobb karja görcsbe merevedve szorult az oldalához, de Rózsika fürgébb volt, mint a fiatalok. Kitűnően tájékozódott a házban és az udvaron, a csigalépcsőn is szinte szaladt.- Aranyoskám... - kezdte mondókáját, ha kérni vagy mondani szeretett volna valamit, fénytelen, szürke szeméből zavartan simítva el belehulló haját. Szerényen meghúzódott, nehezére esett kérni bármit is... Ritkán beszélt, titkait a macskáival osztotta meg, mert azokból aztán volt egy tucatnyi, az épület udvarán. Lelkiismeretesen etette, itatta őket a konyháról kapott, vagy az általa félretett maradékból, simogatta kopott bundájukat, meghatódva hallgatta a dorombolásukat, halkan duruzsolt a fülükbe. Nem volt családja, nem volt, akiért áldozatot hozzon, az állatokra sugározta szíve minden szeretetét, az otthon dolgozói pedig támogatták őt ebben, kedves hóbortnak tartva a macskaimádatot.- Cicukáim, cicukáim! - szólítgatta őket azon a hideg téli reggelen is, amikor egy jégfolton megcsúszott bicebóca lába és a földön találta magát. Nyekkenni sem tudott a fájdalomtól.- Combnyaktörés - mondta később az orvos a röntgent látván.- Műteni kell. - Ha kell, hát kell- gondolta Rózsika. Az otthon dolgozói aggódtak, féltették törékeny egészségét, tartottak tőle, ha a műtétet túl is éli Rózsika, a hosszas fekvés és a szövődmények legyengíthetik őt. A hetekig tartó kényszerpihenőt Rózsika türelemmel viselte, de egyfolytában a macskák iránt érdeklődött, aggódott értük, kapnak-e enni-inni eleget, sajnálta, hogy nem mehet ki hozzájuk, nem tudja simogatni, dédelgetni kis kedvenceit. Világtalan szemében gyakran gyűltek össze a könnyek és csak nézett a semmibe, néha-néha halkan motyogott magában. Várt, várta, hogy meggyógyuljon, engedelmesen tornázott, evett, ivott, élni akart. Kitavaszodott, mire botjával újra lemehetett az udvarra, a macskák úgy szaladtak hozzá hívó szavára, mintha tegnap, és nem hónapokkal az előtt látták volna utoljára. Rózsika újra kivirult, boldogan mondogatta:- Látja, aranyoskám, értük kellett meggyógyulnom! Újra helyreállt a rend, Rózsikára, bár nem látta, gyakran mosolyogtak a nővérek, közelébe érve végigsimítottak karján, így jelezték felé felépülése okán érzett örömüket. Rózsika feje felett azonban újra gyülekezni kezdtek a felhők, bár ő ezt még nem sejtette. Kiderült, hogy az otthon és lakói egy új, modern, kényelmes és tiszta épületbe költöznek. Tudták: az idős, vak embernek nehéz helyzetet jelent majd ez, hisz a jelenlegi épületben otthonosan mozgott, minden zugot ismert, tán jobban, mint a látók. Mindennek más volt az illata, minden falnak más a tapintása, agyába rögzültek a zajok, hangok, mind-mind a tájékozódást segítették számára. Na, és a macskák... Eljött a nap, amikor már nem titkolhatták tovább a terveket.- Mi lesz velem ott? - zokogta Rózsika. Ám nem volt mit tenni- menni kellett. A földszintes, akadálymentes épület a hozzá hasonló sérült embereknek maga lehetett volna a kánaán. De Rózsika nem örült a tisztaságnak, a jó illatnak, a sima padlónak, a lépcsők hiányának, nem örült kényelmes szobájának sem. Csak bolyongott a folyosókon, görcsösen markolva a falra szerelt kapaszkodókat, és lehajtott fejjel motyogott magában. A dolgozók segíteni szerettek volna nehéz helyzetén és néhány macskáját (amelyik hagyta magát, mert nagy részük elszaladt) felcsempészték neki az új épület ligetes-bokros udvarába. Az állatok azonban ott nem érezték jól magukat, és megtették, amit gazdájuk nem tudott: megszöktek. Rózsika hiába szólítgatta őket kétségbeesetten. Tárgyavesztett szeretetével nem tudott már mit kezdeni. Csak járkált komoran, többször eltévedt, olyankor kétségbeesetten kiabált segítségért. Később már menni sem volt kedve, majd az ágyból sem kelt fel, csak feküdt, fénytelen szemét a plafonra szegezve. A nővérek próbáltak életkedvet csorgatni belé, de sikertelennek bizonyult minden kísérlet. Rózsika nem evett, nem ivott, annyira legyengült, hogy az otthon orvosa kórházba utalta őt, hogy infúzióval erősítsék fel sorvadt testét.- Nem megyek már én innen sehova - suttogta a tervezett elutazás előtti estén az éjszakás nővérnek. - Aludjon csak, Rózsika! - köszönt el tőle az, a nővérhívót az idős ember ép kezébe téve. Ugyanúgy találta meg másnap a hajnali váltás. A nővérhívó Rózsika kezében, nem használta. Vak szemét lehunyva, arcán régen látott mosollyal aludt - semmi sem ébreszthette fel többé. Sólya Emma
