Paksi Hírnök, 2012 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2012-01-20 / 2. szám
Paksi Hírnök 10 2012. január 20. Régi várrom a Duna medrében Az idősebb paksiak, az én generációm tagjai jól ismerik ezt a képeslapot, s a vele egy időben készült felvételek sorozatát, ahol szüléink, nagyapáink a hajdani római kori erőd megmaradt kövein ülve, állva, egyedül merengve vagy csoportosan, esetleg mellette csónakázva, szívesen fotografáltatták magukat. A Duna nem minden évben apadt le annyira, hogy láthatóvá váljanak a falak maradványai, de Tumpek Mihály fényképészmester képeslapjai megörökítették és megőrizték ezeket a csak ritkán fotózható életképeket és jeleneteket. A helyszín festői volt és különleges: a szélesen hömpölygő folyam, körülötte az imsósi erdő koszorúja vagy a város látképe, a Duna hatalmas víztükre, közepén az aprócska kőhalom a tájat szemlélő, szemlátomást abban gyönyörködő utcai ruhás emberekkel. A nagyszerűen komponált fotók egyszerre mutatták meg a természet erejét és szépségét, egyúttal bizonyították azt is, ilyen ritkaságszámba menő látványban, nagyszerű panorámában lehet része mindenkinek, aki városunkba látogat. A „paksi romok” (melyek valaha a Lussoniumot biztosító túlparti ellenerőd falait alkották) első tudományos leírását Széllé Zsigmondnak köszönhetjük, aki Pattantyús János folyamfelügyelőtől megkapta a dunai hajózást akadályozó falmaradványok mederbeli helyének részletező, a hajózási térképen is bejelölt rajzát, amelyet 1879- ben vettek fel, s amit ő a tanulmányában közzé is tett. írásából azt is megtudhatjuk, hogy „...az épület anyaga nyolcz szögletre faragott mészkő, római téglarétegekkel felváltva, a nyílások pedig szerfelett összetartó kavicsos mészöntvényekkel vannak kitöltve, úgy annyira, hogy az egyes téglákat is csak nagy fáradsággal lehet egymásról lefeszegetni. E rom minden kétséget kizárólag római korabeli tábor, melynek hossza 100, szélessége pedig 50 méter...” A Tolna megyei történészek már a XIX. század elején ismerték ezt a lelőhelyet, de a Duna szabályozása után már nemcsak ők tudtak a vízben rejtőző romokról, a hajósok, révészek és vízimolnárok is számon tartották, hiszen a mederben rejlő falak, kőtöredékek veszélyt, a hajózás biztonságának akadályozását jelentették számukra. Ezért aztán az alacsony vízálláskor felbukkanó „kűrom” maradványait igyekeztek elbontani, és a téglákat, köveket szét is hordták a városban, hogy beépítsék a lakóházakba. Sok-sok feliratos téglát használtak fel folyosók kövezésére, utcaajtók küszöbéhez, a nagyobbakat káposztás hordókba nyomatéknak, többet a melléképületek, présházak falaiba építettek be. (Kőben szegény vidékeken ez egyébként is szokás volt, s ez lett a sorsa minden magára hagyott építménynek, melynek építőanyagát hasznosítani lehetett.) A korabeli paksi amatőr régészek, dr. Novák Sándor városi tisztiorvos és Zavaros József főjegyző gyűjteményében is több, innen származó bélyeges téglát sikerült megőrizni, amik később a paksi polgári fiúiskola „Szelle-múzeumába” és Szekszárdra, a megyei múzeumba kerültek. De elárulhatom, a paksiak számára a várrom nemcsak ilyen emelkedett, a természet fenségét vagy a történelmi előzményeket feltáró, magvas gondolatok kifejtésére teremtett alkalmat. Mint látható, a fényképen egy valóságos, sisakos vízisten áll a Duna habjaiból kiemelkedő köveken, kezében háromágú szigonyával; s a tréfás kedvű paksi Neptunus mosolya elárulja, hogy alkalmasint ez, a humor is lehet forrása a dolgok magyarázatának. Különösen ilyenkor, disznótorok idején, a farsang közepén... Forrás: Széllé Zsigmond: A legújabb urnatemető Dunaföldváron és a paksi rom. Archeológiái Értesítő, 14. évf. 1894. 361-365; A képeslap Tumpek Mihály felvétele, a fotó magántulajdon. Kernné Magda Irén
