Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2010-12-03 / 23. szám
2010. december 3. 15 Paksi Hírnök Megélt dolgokról Hosszú út vezetett a szlovákiai Felsőszelitől Paksig, az esztergapadtól a vezérigazgatói székig. Pónya Józsefet a napokban megyei Príma díjjal jutalmazták, ebből az alkalomból beszélgettünk az atomerőmű nemrégiben leköszönt elnökével, aki most ismét nyugdíjas napjait tölti. Nem vagyok már „sorba kötve a hülyeségekkel”, mondja annak § kapcsán, hogy nincs felelős =§ beosztásban. Véleménye azon- ^ ban van az ország történéseiről, ° 78 éves létére meglehetősen jól tájékozott, pártszínektől független kritikáit sem rejti véka alá. Mérgelődnöm csak szabad, mondja, de senki ne gondolja, hogy egy morgolódó öregúrról van szó: csupán megosztja gondolatait, ha úgy alakul, de szó nincs arról, hogy haragudna a világra. Sőt. Mindig kereste a magyarázatot, hogy jól érezze magát, igyekezett pozitívan állni a történésekhez, most is azt mondja: valahol a végén mégiscsak jól kell lenni majd a dolgoknak. Pedig szeretünk panaszkodni - vetem fel. Jobban élünk, mint amit mondanak rólunk, feleli erre. Ránk beszélik a rossz világot. Ha olyan ember mondja, hogy nincs mit enni, akinek két telefon lóg a fülén, azt miért sajnáljam - kérdi. Van valódi szegénység, de az országnak tudni kell különbséget tenni. Nem érti, hova tűnt a józan paraszti ész. Régen úgy félt a kisember, hogy még aludni sem tudott, ha hitele volt. Ma meg bemegy az autószalonba, nem kell pénz sem, csak üljön bele, vigye, azt fizesse. Kezdődik a karácsonyi dömping, fölgeijesztik a kínálatot, de minek vesz valaki szines tévét, ha nem kerül rá. Meg kell emészteni a jövedelemkülönbségeket, s nem kell versenyezni a szomszéddal, ha nem telik rá. Ha valakinek nincs mit enni, akkor jogosan haragszik. Azért azonban nem lehet irigy, mert egyszerűen él - sorolja. Könnyen beszél - gondolhatnák. Pedig az élete 15 évesen egy kis batyuval indult: a Benes dekrétumot ő a bőrén érezhette. A családot bevagonírozták, s egy cseh kőbányában kötött ki, ahol két évig dolgozott. Sok történet után jut el a beszélgetés fonala idáig, nem sűrűn hozakodik vele elő. - Azt hittem, kegyelt leszek, és nem a teljesítményem alapján fognak megítélni - feleli arra, hogy miért nem szokott róla beszélni. Nővére, aki átszökött Magyarországra, hosszas küzdelemben kijárta, hogy a család is követhesse. - Mikor jöttünk át Galántán, a rokonoktól kaptunk egy liter kacsazsírt. Ez volt az összes hozományunk. Aratáskor érkeztünk, apámmal vállaltunk munkát, így indult újra az élet. Mint meséli, szülei soha nem panaszkodtak, s a csodálkozó tekintetre ő is csak annyit felel: túl lehetett élni. Csak akkor „ugrik”, mikor a teraszon limonádét szürcsölgetve elhangzik, hogy nem lehet kibírni a meleget - neki a viszonyítási alap a kőbánya, mikor odatűzött a nap. Ott ő volt a legkisebb, s a többi őt szalasztotta mindenért. Akkor megfogadta, hogy nem akar utolsó lenni... Ipari tanuló lett. Még ma is emlékszik a hideg olajos ruhára a vasszekrényben, lúdbőrzött az ember tőle, a szagát meg csak az tudja, aki ott volt. De volt ott egy melós, akitől olyan méltóságot tanult, ami életre szólt. Adott magára, munka után nyakkendőt húzott, s evésnél sem az esztergapadot használta, mint a többiek: megadta a módját, kisasztalt terített magának, úgy falatozott. (Ez jutott eszébe később, amikor vezetőként mindig figyelt arra, hogy legyen a munkásoknak étkezőjük.) A műhelyben látott meg egy felhívást, ami érettségire biztatott - ki tudja, merre viszi az útja, ha nem akad szemébe véletlenül a plakát. A műegyetemen végzett aztán, mérnök akart lenni. A sors azonban úgy hozta, hogy egyre följebb és följebb került a ranglétrán. - Az a szerencsém, hogy soha nem törekedtem vezető tisztségre, ha előrébb akartak vinni, hagytam magam - mondja. Mikor a tatabányai hőerőműben igazgatónak nevezték ki, azt aztán már határozottan nem kívánta: a mérnökök között akart lenni. — A szakmát szerettem - jelenti ki. Mikor Pakson vezérigazgató lett, itt is inkább az igazgatók szerepét vette át: vitatkozott a szakmáról, „kötekedett”, holott már nem ez volt dolga. - Tudtam én ezt akkor is, de ez volt benne az élvezet - mondja mosolyogva. Voltak azonban koloncai is: ebédek, vacsorák, vendégfogadás. Robot volt, úgy utáltam, ecseteli. - Kinek kellett a reggeli tejeskávé után az ital? Pálinka helyett vizet töltöttem magamnak, a traubi meg, ha jól kirázták belőle a szénsavat, olyan volt, mint a martini - sorolja. Készséges házigazdaként kellett viselkednie, hiszen mindig akadt elintéznivaló a vendégekkel, közben meg folyton azon járt az agya, hogy máshol kellene lennie. — Aki mindebből annyit lát, hogy ez csak kiszáll a kocsiból, meg ide megy, oda megy, azt kötelezném arra, hogy évekig csinálja ezt - jegyzi meg tréfásan mérgelődve, hozzátéve: ünnep is úgy jó, ha ritkán van. Párizsban tárgyalt annak idején az 1000 MW-os blokkokról, mikor vendégségbe hívták. Libériás inasok szolgáltak fel, a vendégek közt nagykövet is akadt. - Kérdezgetni kezdtek az operáról. Ha adom a nagyot, hamar lebőgök, ha természetesen, abból nem lehet baj. Mondtam, hogy nem vagyok járatos a témában - eleveníti fel. Amerikában hangversenyre akarták vinni, de ő inkább a matrózkocsmát választotta. Nem lehet „viselkedni” hoszszú ideig, meg nem is érdemes: kilukasztja az ember gyomrát - válaszolja.- Szerencsém is volt, hogy elértem, amit elértem. Nincs dicsekednivaló, megélt dolgok vannak - mondja teljes természetességgel. Van azonban, amire felhívja a figyelmet: - Arra időben kell vigyázni, hogy minden a családba torkollik. Nem elég csak azt látni, hogy a szomszédasszony szebb, meg jobban van megfésülve - az is kócos, ha fölkel - foglalja össze tömören a lényeget. Az unokák kapcsán szóba kerül a mai generáció: - Nagyon szeretem a fiatalokat, nem csak az unokákat, a többit is. Becsülöm őket. Bennük látom az észt, az erőt, hogy továbbviszik a világot. Dávid Ildikó
