Paksi Hírnök, 2010 (19. évfolyam, 1-24. szám)

2010-10-08 / 19. szám

Paksi Hírnök 12 2010. október 8. Hatvanon túl sincs vége a világnak Miképp lehet tartalommal, életörömmel megtölteni a nyugdíjas éveket - erről ér­deklődtünk az idősek világ­napján. Hát én azt nem tudom, nekem min­den szép! - mondja J a n t n e r Józsefné a kérdésre, hogy mi a szép az öregségben.- Nem hiszem el, hogy az idő így elszaladt, hogy én ennyi idős lettem - teszi hozzá ka­cagva. Mariska néni rendkívül jókedvű. Azt mondja, ezt első­sorban a génjeinek köszönhe­ti. - Édesapám mindig fütyült meg dalolt. Édesanyám mond­ta is, hogy rendben van édes­apátok szénája - meséli. Ne­héz elhinni, hogy nyolcvan esztendős. 22 éve özvegy, egyik fiát két éve eltemették, egy fia, két unokája, négy dédunokája van. És két ottho­na, merthogy a nyugdíjas klu­bot második otthonának tartja. Egyébként egyedül él a nyug­díjas házban, ahol szavai sze­rint nagyon jó. - Annak a ház­nak az a mindene, hogy szere­­tetben, békességben vagyunk, segítünk egymásnak, jó együtt- meséli. Elégedettséggel be­szél a múltról, szeretetben él­tek, szép élete volt. Húsz évig a Cipő KTSZ-nél dolgozott, ugyanennyit az atomerőmű­ben. Hogy manapság mit csi­nál? Semmit, mondja újfent nevetve. Reggel felkel, torná­zik, meghallgatja a híreket. Nincs olyan nap, hogy ne menne valahová, hiszen kell a mozgás, kell a társaság.- Nem vagyok magányos, nem is az a típus vagyok. Ha a délelőttöt otthon töltöm, dél­után már kimozdulok - fűzi hozzá. - Boldog és megelége­dett vagyok, mindenkinek azt kívánom, hogy ilyen élete le­gyen, de hogy őszinte legyek, nagyon sokan maguk is tehet­nek róla, ha nem így van, mert bezárkóznak. Szoktam mon­dani ilyenkor, hogy ne legyél már ennyire tehetetlen. Gyere a klubba! - fogalmaz. Kéthetente fodrászhoz megy, évente kétszer kozmetikus­hoz. Pedantériáját édesanyjá­tól örökölte, árulja el. Humo­rát édesapjától, életfilozófiáját pedig nagymamája szavai ala­pozták meg. O azt mondta: „Kislányom, amin nem tudsz változtatni, azon ne ideges­kedj, amin meg tudsz, azon se idegeskedj, hanem változtass, így hát, hacsaknem tragédiá­ról van szó, nagyon gyorsan túlteszi magát a dolgon, a stresszt hírből sem ismeri. Jókedvéről, közvetlen­ségéről hí­res a nyug­díj a s k I u b - ban Sándor István. Nála nem mindig tudja az ember, hogy tréfál vagy komolyan beszél. Pista bácsi 73 esztendős, első fele­ségétől elvált. Két lányuk volt, de egyikük 46 évesen meghalt. - Gond, tragédia ná­lunk is volt - fogalmaz, de mint mondja, bármi történik, „menni kell tovább”, az életet nem szabad eldobni. Az is fontos, hogy valahova tartoz­zon, nem szabad bezárkózni, szükség van a közösségre, vallja. Ezt a közösséget Sán­dor Istvánnak a Városi Nyug­díjasklub jelenti. 1993-ban, amikor átment a klubba - mert hogy a Sas utcában lakik - ép­pen akkor vette át Czetli Imre bácsi a vezetést. Vagy kétszá­zan voltak. Imre bácsi nagyon jó szervező volt, rengeteget kirándultak, megjárták az or­szág minden táját, sőt külföld­re is eljutottak. Minden útjuk - ról videófelvételt készítettek. Szomorú volt, amikor vissza­nézték 15 év múlva, és 120-an már nem voltak közöttük, me­séli. Pista bácsi esetében a bol­dogság titka a humor, a jókedv és az optimizmus. Általában azt vallja, hogy nem a világot kell megváltani, hanem alkal­mazkodni kell hozzá. Persze van, amin ő is bosszankodik. Elárulta, hogy nagyon boldog, hogy Pakson élhet, mert a vá­ros szép, gyönyörűen fejlődik, de az dühíti, hogy a fiatalok a virágokat, fákat nem becsülik, szemetelnek. Megragadja az alkalmat, hogy elmondja: el­szomorítja, hogy megszűnt a hulladékszállítási díjmentes­ség. Nem érti, miért kell az időseknek teljes díjat fizetni, ő például egyedül van, nem főz, nem gyűlik össze hetente egy 110 literes kukára való sze­mét. Egyébként az öregkornak is megvannak a szépségei, állít­ja. Igaz, hogy egyedül van, de nem magányos, rögtön a válá­sa utána megismerkedett egy özvegyasszonnyal, aki azóta is társa. Györgyinek van egy kis birtoka, oda hetente két­szer kimennek, jól érzik ma­gukat. Ő örül reggel a madár­csicsergésnek, örül a fáknak, vagy annak, ha tehet egy sétát a Duna-parton. Én ezzel dop­pingolom magam, mondja. B e c z k e r Jánosné Ju­­lika öt éve nyugdíjas, de máris ak­tív tagja a Városi Nyugdíjas Klubnak. Sőt tavasz óta ő ve­zeti a kórust. Arra, hogy egy­szer egy énekkar élén állhat, nem készült, abban viszont bí­zott, hogy énekelni lesz lehető­sége. A klub korábbi vezetője, Czetli Imre bácsi mindig mondta, hogy alig várják, mert tudták, hogy jó hangja van ugyanúgy, mint édesanyjának, és ahogy a nagyanyjának is volt. Édesanyja is szólóénekes a kórusban, mint ő, és elmarad­hatatlan résztvevője a klubfog­lalkozásoknak. Julika férje is klubtag, és bár nehezebben in­dult, már az első alkalommal jól érezte magát. A kórusról lelkesen beszél új vezetője, bár azt is bevallja, hogy olyan elődök után, mint az Adorján Feri bácsi, meg a Horváthné Marika néni, nincs könnyű dolga. Eddig azonban jók a visszajelzések, bárhol járnak, dicsérik a produkció­jukat, fellépőruhájukat. A kar­vezető nagyon elégedett a csa­pattal, mindenkinek szép hangja, jó hallása van. De még szeretne pár „fiút” beszervez­ni. Julika a klubról is rendkí­vül jó véleménnyel van. - Az nem gondolná, aki még nem járt itt, hogy a 70-80 évesek is „haverok”, mindenre nyitottak és nem érezni a korkülönbsé­get — újságolja. Hozzáteszi, hogy ő egyébként sem gon­dolja, hogy vége van a világ­nak, ha valaki 60 éves lesz. Szerinte a nyugdíjazás azokat jobban megviseli, akik nem akarják abbahagyni a munkát. Marasztalták legutolsó mun­kahelyén, de hiába, mert ő azt tartotta szem előtt, hogy sok fiatalnak nincs állása. Persze az is nyomott a latban, hogy így több időt szánhatott az unokájára. Ha tehetik, most is sokat mennek Tiszaföldvárra, ahol lányuk és családja él. El­árulja, hogy soha sem unatko­zik. Sőt inkább nem ér rá, iga­zi örökmozgó. A ház körüli munka, a sütés - merthogy en­nek igen nagy mestere -, a család és a klub, meg az ének­kar kitölti az idejét. Azt vallja, hogy hiába múlik az idő, az embernek vannak örömei és sikerélménye, csak meg kell keresni. Vida Tünde

Next

/
Oldalképek
Tartalom