Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2009-08-07 / 15. szám
2009. augusztus 7. 7 Paksi Hírnök Hogy Volt,..} Az aratás (Folytatás a 6. oldalról) A mennyiség, bár elmarad a tavalyitól, szintén nem rossz, felette van a megyei átlagnak. Tavaly 55, idén 42 mázsa lett hektáronként. Ebben a fajtának, a talaj munkának és a tápanyagutánpótlásnak egyaránt fontos szerepe van. A Dunamenti - mint vezetője mondja - sokat költ jó gépekre, és sokakkal ellentétben műtrágyára is. - Mind az elődöm, mind én azon a véleményen vagyunk, hogy ugyanannyi időbe telik valamit jól megcsinálni vagy rosszul, akkor már inkább csináljuk jól - árulja el egyik vezérelvét Maloveczky Nándor. Arra a kérdésre, hogy mit vár a kukoricától, napraforgótól, egy újabb bölcsességgel válaszol: reménykedik, mert reménykedni kell, a parasztot ugyanis ezer éve a remény élteti. A mezőgazdaságban, teszi hozzá, három-öt évet tesz ki az a minimális időszak, amiből valamilyen következtetést érdemes levonni. És mint a tapasztalatok mutatják, ha valami nem megy, nem szabad erőltetni. így került lakat a sertéstelepre, aminek az engedélye még ma is megvan, de - mivel évi 35-50 millió veszteséget termelt - a vezérigazgató az ágazat megszüntetése mellett döntött. A telepet persze nem bontják le, mert„ha ma nincs is ötlet a hasznosítására, holnap lesz”, fogalmaz a vezérigazgató, aki azt is elárulta, hogy ők nagyon fontosnak tartják a fejlesztést, azt, hogy kiváló gépekkel dolgozzanak. Erre az elmúlt évben különféle pályázatok segítségével 150 millió forintot költöttek. Szavaiból kiderül, hogy a jó recept szerinte a magas szintű szakértelem és a kiváló minőség. A Dunamenti vezetője az agrárium jövőjét illetően optimistának tűnik. Abban bízik, hogy jobb idők jönnek - mert ugye reménykedni kell?! -, s a válság miatt éppen a mezőgazdaság szerepe kell, hogy felértékelődjön, egyrészt mert itt van tőke, vagyon, másrészt, mert enni - ugye - kell. Vida Tünde Amikor a dunakömlődi Bach Józsefnét telefonon kerestem és kértem őt, beszélgessünk régi nyarakról, azonnal igent mondott, csak arra kért, várjam meg, amíg a férjével behordják a téli tüzelőnek való fát, s utána, estefelé látogassam meg őket. A szokásos, minden beszélgetés alkalmával tetten érhető, kényelmes ember lelkifurdalásával indultam Dunakömlődre. Látatlanul is sejtettem, Marika néniék - mint minden beszélgetőtársam az utóbbi időben - ahhoz a korosztályhoz tartoznak, akik számára mindig a dolog, az előrelátás volt a legfontosabb, akiknek mindig, mindenre volt idejük. Számukra a befőzés, az aratás még ünnep volt, nekem tíz üveg lekvár befőzése komoly időzavart okoz, a fahasogatás s aztán a behordás őszi munkának számít...- Nem is tudom máshol kezdeni, csak az első aratásnál - nyolc-kilenc éves lehettem - kezdi Marika néni, s így folytatja: - Izgatott voltam, vártam nagyon, hogy a mama és a papa magukkal vigyenek az aratásra. Korábban is segítettem nekik otthon s a földeken, de aratni a negyvenes évek második felében vittek először, amikor már elég erős voltam ehhez a munkához. Feladatom a kötélterítés volt. A kötél a gyökerestől kitépett, kalászukkal egymásnak szembefordított búzaszálakból sodort kötöző anyag volt, amellyel a lekaszált, sarlóval levágott, összegyűjtött búzát kötöttük össze. Ennek az elkészítésével kezdődött a reggeli munka, és amikor elegendő kötelet sodortak a szüleim, hűvös helyre hordtuk, egymásra raktuk, nehogy kiszáradjanak. Megreggeliztünk - paprikás-hagymás túrót, kenyeret, de jutott sonka, kolbász is az aratás napjaira -, a papa megfente a kaszát, a mama sarlót fogott, s kezdődhetett a nap. A kötélteregetés mellett hordtam a vizet édesapámnak, édesanyámnak, ha megszomjaztak. A papa ment elől, vágta a búzát, ami az előtte álló sorra dűlt. A mama volt a marokszedő, aki sarlóval összegyűjtötte a levágott gabonát s a kötélre tette, majd az összegyűjtött búzát papa kévébe kötötte. Betakarítás után az összekötött kévéket kepébe raktuk, egy kepébe összesen tizennégyet, aztán a bőgővel — a gereblyével - a kuszát — az aratás elől menekülő búzaszálakat - is összegyűjtöttük. így arattunk itt Dunakömlődön az Egyenes-dűlőben, Szigeten, Vájertálon. Az aratással délután két órára végeztünk, vagyis abbahagytuk a munkát és hazamentünk ebédelni. A mama ekkorra vágta le és főzte meg - szokás szerint - az első fiatal kakast a baromfiudvarból, akit így biztatott kora tavasztól: - Hízzál csak, hízzál! Aratásra jó ebéd lesz belőled. - A gabonát az Ambrózi malomba hordtuk, a liszt, amely a gabonából készült, a következő aratásig kitartott. Az otthon dagasztott kenyeret a közeli pékhez, Szekszárdi Mihályhoz vittük süttetni. Egyébként aratás és cséplés után kezdődött a nagymosás a Dunán. Ekkor üresítettük és mostuk ki a szalmazsákokat, s töltöttük meg új szalmával - de ez már egy újabb történet” - fejezi be Marika néni majd hozzáteszi: „1960-ig, a termelőszövetkezet megjelenéséig arattunk kézzel. A gépesítést nehezen fogadták a földeken kézzel, állati erő segítségével munkálkodó emberek.” De végül elfogadták. Az igényeiket a lehetőségekhez igazították. Igen, érdekes módon fordítva, mint ahogy arra manapság szükség lenne: a kevesebbet igazították a többhöz. A kézi munkát a gépi munkához. S hogy mire is lenne szükség 2009-ben aratás idején - és minden időben? Eltúlzott igényeinket a lehetőségeinkhez igazítani... Teli Edit Tumpek Mihály felvétele az 1930-as évekből
