Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-08-31 / 34. szám
4. oldal XII. évfolyam 34. szám Zsillé Gábor Utószezon Csak a nyugdíjasok maradtak hátra, a kényelmes, lelassult öregek. Az Intézeti gyerekek és a kert. Az öregúr minden délután, négy és hat óra között, sétálni viszi a kutyát, kedves, elaggott vizsla, kissé hullik a szőre, kissé már vak. Együtt keringenek az utcákon, két kisöreg, gazdi és eb, végül is ki sétáltat kit? A póráz melyik végén a főnök? Az öregúr később kiül a teraszra, mély és fedett fészek, villanyfény mellett beszélgetnek, csupa ősz fej, csorog az alkonyat - Csorog az évszak. A tóparton élénk a szél, a túlpart fényei fogynak, a hullámok korlátlan urak. Csöndben érsz haza, az asztalon kanoséban bor, tálcán szőlő és szilva, vázában vadvirág, a gesztenyefa lombja még sűrű. Dzsessz és gyertya mellett kora hajnalig írsz, mindenről, amit látsz. Délután elutazol. Mindennek vége. I Paksi Hírnök I Vak* rliM t* a környék lapja I ' ' ■' Zene, zene, zene az Evangélikus Templomban Augusztus 21-én este újabb „muzsika-gálának” örülhettünk városunkban. A zsúfolásig megtelt templomban a Magyar Virtuózok Kamarazenekara - Szenthelyi Miklós Liszt-díjas hegedűművész vezetésével - és Gregor József Kossuth-díjas operaénekes közreműködésével egy gyönyörű estét kapott Paks város zenét szerető közönsége. A hangszerek számára irreális forróságban szólalt meg a muzsika egységes és tiszta szépséggel. A. Vivaldi (1675- 1741) a-moll kettősversenyével indították műsorukat, amelyben a szólót Szenthelyi Miklós és Kovács Anikó játszotta. Az első tétel recsitáló jellegű előadása, a két hegedű szólamának azonos „fontossága”, a hangszerek és hangszercsoportok közötti „beszélgetés” zsongásában a szólisták csak akkor és csak annyira vonták magukra a figyelmet, amennyire a „muzsikáló kedv” ezt megkívánta. A második tétel largo jellegét a két hegedű és a szólamok egymást segítő zenei áradásában, a fel-fel villanó díszítések gyöngyözóen pergő, barokkos vibrálásai még inkább kiemelték, ezzel ragadva magukkal a közönség érzéseit. A harmadik tétel pergőén kergetődző szólamaiban a hallgató alig volt képes követni a két szólóhangszer „váltásait”, mert varázslatos száguldásaikkal szinte megbabonázták hallgatóságukat. Gregor József „színre lépése” W. A. Mozart (1756-1791) két jól ismert áriájáéval, már eleve várakozás teli hangulatot teremtett. Az „Unó baccio di manó” kissé vibráló és talán nem minden „életfintor” nélkülisége a művész egyéniségével teljesen összesimulva az első hangtól derűssé és mosolygóssá tette az interpretációt. A másodjára felcsendülő „Io ti lascio” c. ária lassú hömpölygése, témájának vissza-visszatérése, méltóságteli muzikalitása és a művész legbensóbb emben „kitárulkozása”, szinte egyetlen és oszthatatlan egységgé gyúrta össze a tetemben lévő embereket. Még e varázs hatása alatt voltunk, amikor ismét a két szóló-hegedűs lépett elő J. S. Bach (1685-1750) d-moll kettősversenyének előadásával. Míg a Vivaldi mű a barokk muzsika játékos szépségét adta számunkra, addig e szintén Sokan várták a könyvtárnyitást Nullus est über tarn malus, ut non aliqua parte prosit — vagyis: Semmi könyv sem annyira rossz, hogy valamit ne használjon — írta nem egészen kétezer évvel ezelőtt az ifjabb Plinius. A diákok is rájöhettek erre, hiszen már hetek óta készülnek az iskolakezdésre - derül ki a városi könyvtár forgalmán. Igencsak kapósak a kötelező olvasmányok, s a nebulók valósággal egymásnak adják a kilincset. Igaz, nem sokan bírják a benti harminckét fokos hőséget, az olvasóterem egyelőre még nincs igazán kihasználva, ezért legtöbben inkább kikölcsönzik a könyveket. Elkelne tehát a légkondicionáló berendezés (ott is) - tesszük hozzá csöndben. Tóth Ferenc országgyűlési képviselő' irodája Dózsa György út 51-53. I. em. Telefon: 310-465 Irodavezető: Hum Péterné Ügyfélfogadás: hétfőn 10-16 óráig, csütörtökön 8-10 óráig. A könyvtár egyébként idén — dokumentumbeszerzésre - hárommillió forintot kapott az önkormányzattól, s ez az összeg ahhoz elegendő, hogy az újonnan megjelenő könyvekből egyegy példányt a polcra tegyenek. Ez alól csak a kötelező és az ajánlott irodalom számít kivételnek: ezeket ugyanis esetenként két-három példányban is beszerzik. Az egy hónapos nyári szünet nem telt munka nélkül a több mint kétszáz éves épület falai között: takarítottak, rendet raktak, augusztus elsejétől pedig frissen festett falakkal várják az olvasókat. Az 1982- es, majd tizenkét évvel később, az 1994-es renoválás során elvégezték ugyan a nagyobb volumenű munkákat, az épület állagát azonban - az anyagiaktól függően — folyamatosan igyekeznek megőrizni. Az elmúlt hetekben például megjavították a csatornát, a külső burkolat hibáit és a leszakadó lábazatot. — Az önkormányzatnak köszönhetően egy kis pénzre is sikerült szert tennünk, emellett persze folyamatosan figyelemmel kísérjük a különböző pályázatokat — mondta Herczeg Ágnes, a könyvtár igazgatója. - Jelenleg például éppen a telematikai pályázatra várjuk a visszajelzést. Herceg Ágnes hozzátette: kollégáival együtt már az őszi, hagyományosan október első felében zajló könyvhetekre készülnek. mollban megírt alkotás a zene határtalan sokszínűségét és kérlelhetetlen rendjét csillantotta meg. Bach mindent tudott, amit tudni lehetett a zenéről, ám azt is, amit valaha is tudni lehet majd e művészetről. Nos, pont ezért tűnik annyira „mérhetőnek” és mindenki számára megérthetőnek zenéje. Ez az átláthatóság azonban csupán „hiedelem”, mert e „zenei fejedelem” a kifejezések oly mélységeit kínálta fel, hogy a zenekar, mely valóban virtuózok együttese, a hangjegyek mögött felsejló melódiákat oly „harmónia-rendszerben” dolgozta fel, melynek szabadsága számyalóvá tette a művet és megszólaltatóit. A hangszerek (a hőség ellenére) oly tisztán és boldogan szárnyaltak, melyben már a valóságosan önfeledt „örömzenét” érhettük tetten. A szólók és szólamok olyan váltásokat „játszottak” már-már maguknak s nyilván nekünk, amelyekben már képtelenség volt a primárius és szekundáns, vagy a „kísérő” zenekar szólamaiban megtalálnunk a „vezető szólamot”, de a témák fergeteges kavalkádjában talán nem is akartuk. A csoda a zenészek szemében csillogott, amint követték mesterüket, szemének villanásait, vonójának „repítő” mozgásait. Nos ez volt maga a Bach muzsika. A meghirdetett műsorral ellentétben sajnos nem hallhattuk az É-dúr hegedűversenyt. Sietve teszem ehhez hozzá, hogy a közel 40 C°-os hőmérsékletben és a rendkívüli páratartalomban egy ilyen produkciót „megkívánni” a művésztől embertelen lett volna. (A hangszer ilyen igénybevételét sem lehetne indokolni.) Talán pont ezért volt élmény ismét Gregor József újabb fellépése. G. F. Händel (1685- 1759) „Xerxes” művéből a largót hallhattuk. Az ária szinte felkínálja az oratorikus megoldást, amelyez mind az énekes, mind a zenekar bensőséges szeretettel, mintegy a zenében „feloldódva” árasztott reánk. A lassú és méltósággal telített zenei megközelítés a művész zenei sajátja, s ezért éreztük oly nagyon is hitelesnek. Majd műsorára feltette a koronát azzal, hogy a „nagyon is ismert” művei, Schubert (1797-1828) „imájával” búcsúzott. Mintha fohászkodni akart volna (tán akart is!), leheletként hagyva el ajkát a hang, megszólalt: „Ave Maria”. A hatalmas teret is betöltő orgánum, a vidáman játékos művész-kedv teljesen megszelídült, átlényegült, hiszen valóban az Isten-anyához szólt, imát rebegett. A hely és muzsika úgy talált egymásra e falak között, hogy sok-sok szempár szegletében könnycsepp csillogott. Ha lehet fokozni a „szépet”, akkor a koncertet befejező Mozart: „Kis éji zene” c. kompozíciójának virtuóz megszólaltatásával e zenekar mesterének keze mozgására, szemének rezdüléseire, vele eggyé olvadva egy csodálatosan játékos, gyermekien bájos és ezzel együtt egy hallatlanul fegyelmezett „muzsika áradatot” alkotott. Ez a briliáns virtuozitást minden tagjában hordozó, s a magabiztos, de a zenét alázattal megközelítő együttes valóban gyönyörű estet adott nekünk. Majd jött a ráadás. Weiner Leo (1885-1960) Divertimentójának I. tétele szólalt meg. Ez a magyar, verbunkos muzsika ebben a hangulatban pontosan annyit jelentett, hogy a szemekből kivillant: „jó magyarnak lenni!” Az már szinte természetes, hogy ezek után a zenekart nem engedte le a pódiumról a közönség. A „kikövetelt” II. tétel csak fokozta a forró ságot, mely ekkor már a szívekből áradt mindenfelé. A közönség tombolt, s a zenészek „menekülőre” fogták a dolgot, amikor Szabó Vilmos tiszteletes úr azzal könyörögte vissza a kottákhoz a művészeket: „ha még egy ráadást adnak, akkor szabadon elvonulhatnak”. Félre a tréfával, felcsendült a III. tétel is, mely valóságos fergeteges zárásnak bizonyult. Úgy véltem, s vélem most is, akkor mindenki „belső boldogsággal” a szívében távozott. Köszönet a rendezőknek a fáradságért, köszönet a szervezőknek, amiért sikerrel „megszerezték” nekünk e gyönyörű estre ezt a zenekart és a művészeket, s köszönet a helynek, mely ezekben az órákban a „szépség táplálékának” adott hajlékot. Dr. Rosner Gyula Szeptemberi programelőzetes: Szeptember 15-16-17.: Határon túli diák művészeti csoportok találkozója a Városi Művelődési Központban; Szeptember 30 - október 01.: A Vak Bottyán Gimnázium 55 éves jubileuma. ' Jooo
