Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)

2000-08-17 / 32. szám

6. oldal XII. évfolyam 32. szám Erdélyt bíztam rátok... írták: román. El is siratják mindegyre! Olasz ismerő­sünk — talán mondanom sem kell — csalódottsága határta­lan volt. Persze, Amerikában - tű­nődöm - minden másképp lenne: egy szemfüles vállal­kozó megépítené Dracula Land-et, amely évente több millió látogatót fogadna, s a vállalkozás bizton fellendíte­né a román ipart. Mi lesz holnap? Magyarba. így mondják azt, hogy Magyarországra, s leg­többször a „voltam dolgoz­ni”, vagy a „megyek dolgoz­ni” összefüggésben hallható. Egyik ottani ismerősöm sze­rint kétféle ember létezik: olyan, aki éppen Magyarba van, és olyan, aki most ké­szül Magyarba menni. Ez korántsem jelent végleges le­telepedést: ki-ki tehetsége, I Paksi Hírnök Pak* ráro* tt a környék lapja — Szárcsa ne! - hangzik fel a mellettem ülő kocsis patto­gó hangja, s mintha csak ön­magának válaszolna, csettint egyet ostorával. Nyomaték­­nak is szánhatta, még inkább mondat végi felkiáltójelnek. Az engedelmes ló — értvén a grammatikát, és érezve az ostor csípős ízét - ügetni kezd. A kocsis megszokott mozdulatait elnézve újabb bejegyzéssel vagyok kényte­len bővíteni hiányosságaim amúgy is bő tárházát, s kons­tatálom, hogy a fogathajtás­hoz sem értek. No, nem úgy van az! Néhány perccel később már kezdem megbánni, hogy átvettem a gyeplőt, s most nekem kell irányítani ezt a csupa izom, félvad paripát, mely mintha csak megérezte volna, hogy egy városi ül a bakon, egyre féktelenebbül dobálja patáit. — Szorosabbra azt a gyep­lőt! - pattint a kocsis újabb szavakat, ezúttal felém, én pedig az ostort nézegetem, s azon morfondírozok, hogy A Békás-szoros A Gyilkos-tó tegyek-e pontot - amúgy ko­csis módjára - a mondat vé­­gére. Így vágtatunk hármasban, valahol Erdély szívében, Szé­kelyföldön 2000. egyik forró júliusi délutánján: Szárcsa, Feri meg én. Dracula A falubéliek mesélték, hogy néhány évvel ezelőtt egyik olaszországi ismerősük azért jött „Transzilvániába”, hogy láthassa Dracula szülőhazá­ját. Ez Erdély - mondták, mindhiába, s éppen ezért a Székelyföld elnevezéssel már nem is próbálkoztak. Errefe­lé dolgos, istenfélő népek él­nek, dehogy van itt Dracula, még csak az kéne! De hát ez Transzilvánia! - makacsko­­dott a tálján, s bizony ráment néhány nap arra, hogy meg­magyarázzák: a románok lak­ta rész még jó néhány órányi autóútra van ide. Itt olyan székelyek laknak, akik még csak nem is tudnak románul, pedig a buletinjükbe (személyigazolványukba) azt ideje és rátermettsége szerint munkát vállal, majd haza­megy. Az otthon az mégis­csak otthon, s a székelyföldi­ek jól tudják ezt. Tény, hogy az infláció még mindig igen magas, a pénz - ahogy arrafelé mondják - „kifolyik a kezünk közül”, nem elég semmire. A társa­dalmi különbségek egyre nő­nek: sem annyi koldust, sem annyi luxus autót nem lát­tam, mint Romániában. — Aztán hogy s mint élnek errefelé? — kérdeztem né­hány nappal ezelőtt újdon­sült székelykeresztúri isme­rősömet. Ahogy kimon­dom, már meg is bánom, hiszen banálisnak tűnhet a kérdés, mely inkább beszél­getésünk fonalát hivatott felvenni. Sze’, láthatod! - hangozhatna a válasz, s ha ennyit se mondana, elég lenne szétnéznem. Gond­terhelt arcok, munkába sie­tő emberek, aggódó anyák, kétségbeesett nagyszülők: Mi lesz holnap? A románok lakta ország­részben a főutak minősége kifogástalan, ám ahogy Szé­kelyföld felé vesszük az A békási oltárkő. A kereszt helyén 1990 előtt még ötágú csillag volt. irányt, csalódnunk kell: dö­cögünk, egyre jobban zöty­­kölődünk s bizony a félten­gely bánja, ha nem figyelünk eléggé. Székely-udvarhely belvárosában található egy, a koszovói háborús öveze­tet idéző, félkész állapotá­ban is félelmetesen lerom­lott tízemeletes ház. Ez Dracula vára! - kiáltok fel szinte önkéntelenül, ám kí­sérőm egy kevésbé miszti­kus válasszal szolgál. A rossz utakért cserébe — mondja mosolyogva, s hoz­záteszi: Itt laknak a román rendőrök, akiket a nyakunk­ra raktak. Farkaslaka „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” — írta Tamási Áron több mint száz évvel eze­lőtt, s bizony a székelyek nagyon jól tudják, hogy a „vaíahol” nem „akárholt” jelent, hanem a szülőföldet, Erdélyt. Erdély... Sokatmondó, ti­tokzatos, varázsos szó. Jelent történelmet, legendát, fájdal­mat, bánatot; egyszerre idéz álmot és valóságot, mosolyt és könnyeket... Fájdalmasan szép föld, gyönyörű vidék, az istenek múzeuma. Erdélyt bíztam rátok... Csendes elmélkedésemet Tamási Áron sírjánál egy tu­ristabusz zavarja meg. Ma­gyarból jöttek. Elgémbere­dett lábakkal, csillogó sze­mekkel szállnak le, ki a hosz­­szú utat sokallja, ki pedig a látvánnyal vigasztalódik, mi­közben az idegenvezető ma­gyarázni kezd. A monoton szöveget akaratlanul is hall­gatni vagyok kénytelen. Va­jon az idegenvezető elmond­ja-e milyen is valójában az ízes székely beszéd, milyen érzés a kukoricaháncs-szagú ágyban aludni, a kapuban es­ténként a csordát várni, s utána puliszkát enni? El­mondható-e? Van-e rá szó, van-e rá idegenvezető? Mire a képzeletbeli kérdés­sor végére érek, máris buszra szállnak, de még hallom a vezető harsány hangját: A következő megálló Korond, ahol lehet mindenfélét vásá­rolni! Benzingőz, por, aztán ismét csend. Mindenfélét. Farkaslaka csöndes utcáin sétálok. A hegyek alján el­nyúló s „kidőlt virágszálra” emlékeztető faluban a kap­tató utcák és szelíd lejtők, erős színekben pompázó s „körbefutó” tornácos há­zacskák előtt barátságos öreg bácsik beszélik meg rendre a világ dolgait. Petőfi Sándor szobra Székelykeresztúron Amúgy egyszerűen, csende­sen, a maguk módján. A magamfajta persze sok ér­dekeset hall ki a beszélge­tésből: fanyar humort, évti­zedek tapasztalatait egy-egy mondatba sűrítve, és persze lexikonok tartalmával felérő falusi bölcsességet. Néhány évvel ezelőtt — a jó szerencsémnek köszönhető­en - egy székelyharisnyás, kalapos, bajszos öreg bácsi­val beszélgethettem. Mesélt erről is, arról is, de sokszor csak hallgatott, s hümmögött sokatmondón. A jó öreg „szivarazott”, én pedig el­néztem: hol szikár alakját, mosolygós szemeit, ráncok­tól barázdált homlokát, hol

Next

/
Oldalképek
Tartalom