Paksi Hírnök, 2000 (12. évfolyam, 1-50. szám)
2000-08-17 / 32. szám
2000. augusztus 17. göcsörtös, csontos ujjait. Tamási Áron szülőházában volt idegenvezetőm (micsoda különbség!), s csak később tudtam meg, hogy ő volt Tamási Gáspár, Áron testvére. Akkor még élt. Amott keletre, az a sziklás hegy a Gordon, mely nem ijesztő képződmény, inkább „óriások játékszere”, amelyhez regék fűződnek. Amott Szendélek, s onnan nem messze Nyikómalomfalva takaros házai terülnek el. A településeket kettészelő patak - az esőzések alkalmá-7. oldal val megáradó, egyébként gyér vizű ér — a Fehér Nyikó, melyen valamikor csak gyalogjáró pallón lehetett átmenni. Erdélyt bíztam rátok... Székelyek Azt mondják, egyszer széles jókedvében volt az Isten, s akkor teremtette a székelyeket. Termetük rovására A Görgényi-havasok Az 1287 méter magasan lévő Bucsin-tető tette őket furfangossá, s áldotta meg őket csavaros észjárással. Adott még víg kedélyt, mosolygós, életvidám arcot, dolgos kezeket. „Küzdeni és botorkálni a természet rendje” — írta Tamási Áron, s az ittenieket elnézve konstatálom, hogy a megállapítás ismét pontos. Az élettel, önmagukkal kelnek birokra nap mint nap, s a sors által kivert cölöpök között botorkálnak. Az esti bálban azonban olyan kacskaringósan esik a szó, hogy az ember könnyen azt hihetné, nem is a megtépázott Székelyföldön hallja az ízes magyar beszédet. Székelyruhás leánykák és legénykék járják a táncot önfeledten, vidáman, büszkén. Őket elnézve az alfalusi templom emléktáblájára írt sorok jutnak eszembe: “Vándor, vésd eszedbe, ez a föld székely volt és az is marad!” Erdélyt bíztam rátok... — Szorosabbra azt a gyeplőt! — csattan a szó. Hiszen húznám én, ha bírnám. Erős állat ez a Szárcsa, nem engedi. Sümőcs nőtt a szeme alatt, s tán a legyek miatt ilyen féktelen. Vágtatunk a köves úton, s — bár nálam van a gyeplő — tehetedennek érzem magam, vezetőm viszont a székelyekre jellemző halálos nyugalommal, mosolyogva ül a bakon. Legszívesebben ordítanék, visszaadnám a gyeplőt, már csak illemből is, de tudom, hogy útitársam - rátartiságból - úgysem fogadná el. Te kérted, nesze. Marad a vágta, s a bizonytalanság. Visz a végzetünk, száguld velünk a huszonegyedik századba, Európából Európába, otthonból hazába, vagy ki tudja merre? Szárcsa tán tudja... Miklós Imre Csapai Lajos A farkaskölyök felé nyújtotta a kezét, de az riadtan elrántotta a fejét és szőre felborzolódott. Kinn tombolt a hóvihar. A szél nekirontott a kalyibának, befütyült a deszka nyílásain, megrázta az ajtót aztán dofgavégezetlenül elnyargalt a hegyek fe-Néhány hónappal később valami megmozdult a levegőben odafenn a hegyen. Még roskadoztak ugyan hóterhüktől a méltóságteljes feketefenyők, de szélnek már elmúlt a haragja. A pásztor elégedetten melengette szemével a fodros bundájú kisbárányokat. Mintha a semmiből lépett volna elő, hirtelen megállt mellette a farkaskölyök. Megizmosodott, megnőtt, daliás farkaslegény lett belőle s a pásztornak eszébe jutottak a magányos téli esték, amikor kifogyhatatlan türelemmel szoktatta parancsokhoz a kis vadócot. S lám: most itt áll, orrlyukai kitágulnak, sárga szemét az emberre függeszti és vár. Húst vetett elé. Remegő orral szaglászta körbe, aztán nekilátott. Nem habzsolt, nem sietett, mégis volt valami félelmetes abban, hogy szinte pillanatok alatt eltüntette a jókora koncot. A pásztor kedvtelve nézte, talán még mosolygott is hozzá, de ez a moccanó derű valami megmagyarázhatatlan szorongás szűrőjén akadt fenn. „O ha az öreg küdt ott, felhasftott hassal, csúnyán összemarcangolva. „Még egy! Elbántak ezzel is! Hol az a híres farkas? Tán csak nem ő rendezte ezt a lakomát?” A pásztor csak szivének zakatolását hallotta. „Mit tettél velem... jaj, mit tettél velem..." A kölyök kivált az éjszaka sötétjéből és az izgalomtól reszketve megállt a pásztor előtt, bundáján vérfoltok sötétlettek. „Te átkozott! Megöltél! Engem öltél meg, te rohadék! „Fémes ízt érzett a szájában, a keserű és engesztelhetetlen gyűlölet ízét és felemelte a puskát. A kölyök ráemelte a szemét és egy hosszú jDillanatig találkozott pillan-Megöllek hát ezredszer is - mondta halkan a pásztor és elsütötte a fegyvert. Az igazi próbatétel csak ezután jött el a pásztor számára. ,,Hé, ezt nézd meg! Hagyjatok békén!” - ordította vissza, de aztán megint a nevét kiáltották és odaindult kezében a puskával. Ahol a parasztok álltak, az összetaposott, véres sár irtózatos küzdelem nyomait őrizte: két hatalmas farkas feküdt ott szétmarcangolt torokkal. A pásztor dermedten állt, ujjai elfehéredtek a puska agyán. Eszelősen felkacagott, a parasztok döbbenten figyelték. Megölni ezredszer...” Hirtelen megeredt az eső és néhány pillanat múlva már senki sem tudta biztosan ott fenn a hegyen, hogy az esőcseppek, vagy a Könnyek csillognak a pásztor arcán. Erdélyt bíztam rátok... élne... Talán nem is ismerte igazán a farkasokat. Ez Különb akármelyik levesevő falusi kutyánál. Méghogy megölni ezredszer is...Ugyan! Az ember csak nem öli meg a társát.” Elhessegette a gondolatot. „Le kell mennem a faluba. Minden elfogyott, meg legalább embereket is latok, nem csak birkákat. A falu egyetlen ivójában dohányfüst hömpölygött, a parasztok hadonászva vitatkoztak valamin, csak néhány hegyi ember ült hallgatagon a mocskos asztaloknál, haragosan bámulva poharaikba. „Azt beszélik, farkast lőttel a télen” - erőltette a beszélgetést egy kucsmás ember. „Igazat beszélnek” - vetette oda a választ hetykén és a részegek diadalmas pillantásával bámult rájuk - „Ott lóg a bőre az esztenában! És ha tudni akarjátok, van egy élő, igazi farkasom is! En öltem meg az anyját, én neveltem tel és most nekem szolgál!” „Hisszük, ha látjuk!” - vakkantotta oda egy kapatos paraszt. Megmutatom! Meg én! Akár indulhatunk is! Csak nem féltek egy farkastól?” - öblös nevetése végighullámzott az ivón. „Gyertek hát!” Éjfélre járt, mire fejériek a hegyi kalyibához. Útközben nagyokat húztak a bütykösből, durva tréfák röppentek fel. Amikor a nyájhoz közeledtek, hirtelen rossz érzés fogta el. ,,Hé! Itt egy dög van!” - kiáltotta valaki. A pásztor odarontott. Az öreg kos fea nyél ismerős simaságát. Visszaindult a ropogó havon a tetemhez, de ösztönei hirtelen csörömpölve figyelmeztették valamire. Lépett még néhányat, aztán fülelt. „0, hát persze! A kölyke!” A farkaskölyök szorosan odabújt anyja kihűlő teteméhez s újra meg újra felnyüszögött. A pásztor durván, talán túlságosan is durván ragadta nyakon a kapálózó szőrcsomót. „Te rohadt féreg, mehetsz az anyád után! - már emelte is a kést. Mégis, amikor le akart csapni, úgy érezte, mintha lélegzetével a gyűlölete is elszállna. Megpróbált szorítani a kölyök nyakán, de ujjai nem engedelmeskedtek, kést tartó keze lehanyatlott. A kölyök kétségbeesetten igyekezett szabadulni az emberkéz szorításából, de tühegyes fogai csak a levegőt harap„Ä fenébe is... Mint egy kutyakölyök...” Apró mosoly indult el az erdélyi pásztor arcán. „Mint egy Kutyakölyök!” - erősítene meg, s örült, hogy legalább ezzel magyarázhatja iménti gyengeségét. Eszébe jutott az anyafarkas. Durván belökte a kölyköt a kunyhóba, viszszasietett, gyakorlott mozdulatokkal fejtette le a bundáját, majd egy kiálló gerendára akasztotta. A kunyhóban felszította a tüzet, de apró neszezés figyelmeztette, hogy nincs egyedül. A lócára pillantott és felnevetett: a kölyök, orrát a suba hosszú szálaiba fúrva, riadtan figyelte. „Jó helyet találtál, le féreg.” Közelebb lépett, a kölyök A dörrenés apró cserepekre törte a rezzenéstelen csendet s a völgyből tompán morajlott a megkésett visszhang. Az ugrás íve megtört a holtponton, mintha egy pillanatra kimerevítettek volna egy filmet, aztán a hatalmas, szürkebundás test tépett rongycsomóként zuhant a hóra. A pásztor kilépett az esztena mögül, tett néhány lépést, aztán újra felemelte a puskát. „Dögölj meg, te rohadék!” - mormogta s újra meghúzta a ravaszt, bár tudta, hogy csak a drága patront pazarolja: a világon semmi sem lehetett holtabb a hatalmas ordasnál amely még halálos görcsébe merevülten is félelmetes volt. Felhúzott pofájában opálfehéren fénylettek hatalmas fogai, megüvegesedett sárga szemei még őrizték az utolsó mohó lobbanást. Nem engedte le a puskát. Ne bízz a farkasokban” Megrezzent, milyen tisztán halna nagyapja régesrégi intelmét. 3/legölheted őket akár kilencszázkilencvenkilencszer, de ha közelebb lépsz, öld meg őket ezredszer is!” Megbökte lábával a kinyúlt testet, aztán kiköpött. „Te rohadt mocskos jerkezabáló!” Belerúgott, iába tompán puffant az állat testén s ez a furcsa hang azonnal lehütötte felcsapó indulatait. Hideg szélroham vágott az arcába, mintha figyelmeztetné a közelgő viharra. „Itt kell lenyúznom, a kunyhó csupa vér lenne tőle.. Izgatottan matatott tarisznyájában, míg megérezte
