Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-04-18 / 14. szám
Paksi Hírnök 1997. április 18. SZOMSZÉDOLÁS SZENTGYÖRGYIFÜLES • V. HORVÁTH MÁRIA (Folytatás az 1. oldalról) Tőlük is megkérdeztem, igaz-e, hogy a helybéli általános iskolában gyakran megverik a gyerekeket? Erre elhallgattak, s zavartan pillantgattak egymásra. Mondtam, ha nem akarnak erről beszélni, már itt sem vagyok. Erre az egyik így szólt: — Az igazgató bácsi a sorakozónál összeüti a fejünket, ami eléggé fáj — s kezét a fejéhez kapta, szemét összehúzta, talán pont úgy, ahogyan az összekoccantásra szokott reagálni. — Kokit is adnak — mondta a másik legényke, majd a harmadik is megszólalt: — Van olyan gyerek is, akit méterrúddal vertek meg. — Csak nem egy ilyen gyerek van — korrigált a szőke. — Ti is kaptatok már méterrúddal? — kérdeztem. — Nem... — válaszoltak kórusban, majd egyszerre elindultak. Talán húsz métert mehettek, amikor egyikük visszaszaladt és megkérdezte: — Ugye, maga nem felügyelő vagy ilyesmi? — Nem — nyugtattam meg. — Mint mondtam, újságíró vagyok. — Az jó — mondta, de azt nem tudtam meg, mire értette a megjegyzést, mert nyomban társai után eredt... Én pedig a polgármesteri hivatalba vettem az utamat. A 2800 lakosú Dunaszentgyörgy polgármesterének, Herman Jánosnak elmondtam, hogy azt beszéük a faluban: az iskolában keményen verik a gyerekeket, s mint többen is elmondták, ebben az igazgató jár az élen. Arról is beszélnek, hogy egy-egy pedagógus gúnynevet aggat egy-egy „kiválasztott” tanulóra, s olyan tanító, tanár is van, aki nemcsak veréssel, hanem „lelki gyötréssel” is próbál hatni a kisdiákokra. Ezek miatt a dunaszentgyörgyi iskolából már sok tanulót elvittek szüleik paksi iskolákba. Herman János mindezeken őszintén elcsodálkozott, s úgy fogalmazott, hogy a dolog hihetetlennek tűnik. Ugyanis ezek súlyos dolgok, s biztos abban, hogy ha ilyen „túlkapások” előfordultak volna az iskolában, panaszt tettek volna nála szülők. — Apró, szinte jelentéktelen problémákkal is fölkeresnek — mondta, s azt is, hogy még efféle pletykákat sem hallott a faluban. Arról sem tudott a polgármester, hogy elvittek volna más iskolába tanulót a helyi iskolából. Ezután pedig közölte, hogy az iskola fenntartója az önkormányzat, de ettől még az iskola önálló intézmény. Ezért arról sem tud, hogy fegyelmi eljárás folyt volna az egyik pedagógus ellen. Ezután olyan szülőket kerestem, akik átíratták gyermeküket valamelyik paksi iskolába. Míg néhány napja mondtak egyet, s mást, később úgy döntöttek, hogy nem nyilatkoznak, hiszen ők megoldották saját gyermekük problémáját, „tegyék ezt mások is”. Egy szülő, akinek a gyermeke „idegileg ment tönkre”, kivétel volt. 0 elmondta, hogy az igazgató úr úgyis gyötri a gyerekeket, hogy aki valamilyen rosszaságot követ el, azt behívja az irodájába, s magnóra veszi a „vallomását”. Ettől a tizenévesek nagyon megrémülnek, s napokig a hatása alatt vannak. — Mit csinálunk? — kérdezett vissza egy anyuka — Tegyünk panaszt? És akkor mi lesz? A mi gyerekeink innák meg a levét. Mert sajnos, legtöbben nem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy más iskolába, más településre járassuk a gyerekeinket, s hiába telt be a pohár, kényszerhelyzetben vagyunk. — Nem egyszer fordult elő — kezdte egy férfi —, hogy az igazgató bevitt négy-öt fiút a szertárba, s ott agyabugyálta el őket méterrúddal... Sőt, egyszer eltörte rajtuk a rudat. — Köztük volt az ön fia is? — Nem, de az egyik barátja igen. Őtőle tudom. Szántó Péter, az iskola igazgatója — tagja a képviselő-testületnek is — mosolyogva fogadott, s hellyel kínált. Egy-két közömbös mondat után elmondtam, miért járok a faluban. O erre elkezdte sorolni, hány gyereket vittek el azért az iskolából, mert hatosztályos gimnáziumba íratták őket, majd rátértünk a „problémákra”, ami miatt tavaly két gyereket írattak át Paksra, kettőt pedig katolikus iskolába Idén, év közben pedig három tanulót vittek el a szülők más iskolába. Az igazgató ezt úgy kommentálta, hogy „általában olyanokról van szó, akik több tárgyból bukásra álltak vagy a magatartásukkal volt probléma”. Fölvetettem, amit egyik szülőtől hallottam: gyermeke valóban egy tárgyból bukásra állt, s rontott a többiből is, de az új iskolában kiegyensúlyozott lett, s az elégtelen osztályzatú tárgyból 3,2-re áll jelenleg. Az igazgató ezt nem hitte, és ennek hangot is adott. Ezek után megkérdeztem Szántó Pétertől, hogy ő maga is veri a gyerekeket? Válaszképpen a pedagógusok és a diákok sokféleségéről beszélt, majd rátért bizonyos konfliktusokra, amelyeket ő, mint igazgató „megfelelően lerendeztem”. Hogy veri vagy nem veri a gyerekeket, arra azt a választ kaptam: — Nem mondok semmit — majd közölte, ha a szülőknek problémájuk támad, akkor keressék meg őt vagy a polgármestert. Ezután is hiába kérdeztem az eltört méterrúdról vagy az esetleges fegyelmiről, az igazgató nem válaszolt, mert az „nem tartozik a nyilvánosságra”. Beszélgetésünk vége felé a gyerekeknek okozott lelki és fizikai fájdalmakkal kapcsolatban annyit mondott, hogy voltak ilyen problémái, de mint mondta, azokat mindig lerendezte. — De miért nem válaszol a konkrét fölvetésekre? — kérdeztem, s megjegyeztem, hogy számomra a hallgatása sokat mondó. Erre — bár, látszólag fékezve indulatait — dühösen szólt, s közben fölállt székéből, érzékeltetve, hogy nincs tovább mit beszélnünk: — Ha ez sokat mond, akkor mondjon sokat! Kisdiákok, hazafelé. Ki kapott, ki nem? Valaki tagad ja, valaki bevallja.
