Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-04-18 / 14. szám
1997. április 18. Paksi Hírnök EMBERMESÉK • Szarka József Oly sokszor, s oly keserűen beszélünk, beszélgetünk arról, hogy öngyilkosságra hajlamos ember a magyar ember. Politikusok és politológusok, pszichológusok és pszichiáterek, társadalom tudósok, jövőkutatók sokasága keresi a magyar ember öngyilkosságra való hajlamának eredetét, okát, okozatát. Az országunkban végzett felx\. mérések félelmetes képet festenek a megtépett lelkű magyarság önként való halálba meneteléséről. A statisztikák arról szólnak, hogy a magyar a harmadik évezredben eltűnik, mint kultúrájában önmagát őrző nemzet. — Nemzet halál? Ördög falra festve? Skorpió a magyar, akit ha ellenség körbe fog, saját magát öli fullánkjával, mintsem elviselje a rá kiosztott megpróbáltatásokat? — Jómagam nem vagyok lélekbúvár. Mindenesetre megkérdeztem két önhalált választó, s önhalálból vissza, az életbe menekült paksi polgárt. Nem a magyar öngyilkossági arányokra való kitekintés, a rideg statisztika volt fontos számomra, hanem azok az emberi sorsok, amelyet az önmegsemmisítés felé tiszítják az embert. B. harminchat éves, nagyon csinos hölgy. Jelenleg az egészségügyben dolgozik, kislányával és férjével felhőtlen családi életet él, mint mondja: „Ma már eszembe sem jutna önként elmenni”. — Huszonegy éves voltam, és nagyon szerelmes. Akik megélték a szerelmi csalódásból való fájdalmat, bizonyára tudják, hogy milyen rettenetesen megviseli az embert. A csalódás miatt olyanná változtam, mint egy őrült. Mindhiába vettek körül kitűnő, jóbarátok, hiába volt minden vigasztalás. Nem az emberek arcát néztem akkor, hanem azt figyeltem, hogy nú van az arcuk mögött, érzik-e azt a fájdalmat, amit én? Valahogy azt kívántam, hogy érezzék. Talán tudat alatt az járt a fejemben, hogy közösen könnyebb elviselni a szenvedést. Hiába volt arcomban minden vigasztaló szó, együtt érző jószándék, az újabb és Újabb udvarlók próbálkozásai, teljesen padlóra kerültem. Végül már a munkahelyemre sem mentem be. Marok számra ettem a nyugtátokat, volt úgy, hogy napokig ki sem mozdultam a szobámból vagy napokig egyedül kószáltam az utcákon, s ha néha összefutottam volt barátommal: elszürkült előttem minden. — így ment ez hosszú heteken keresztül, míg arra gondoltam, hogy teljesen csődöt mondtam, és teljesen értelmetlen az életem. Egy délelőtt egyedül voltam az üres lakásban, a szüleim — akkor még velük éltem — dolgoztak. Szokás szerint nagyon feszült voltam, bevettem négy vagy öt Andaxint, s azon gondolkodtam, hogy milyen boldogok is lehetnek azok, akik már megszabadultak az enyémhez hasonló szenvedésektől. — Rengeteg Andaxin volt odahaza — gondoltam, megpróbálok én is szépen elaludni. Tizet, húszat, talán harminc szem gyógyszert is bevettem — talán többet is. Ezután már csak azt éreztem, arra emlékszem, hogy mindenem elzsibbadt. VAlami különös, vörös ködfelhő vett körül, de emlékezetem csak eddig tart, nem tudom pontosan, de nagyon rövid időn belül elvesztettem az eszméletemet. A kórházban tértem magamhoz. Itt tudtam meg, hogy édesanyám talált rám — még időben. — Nem volt halálfélelmed, mielőtt a gyógyszerekhez nyúltál? — Egyáltalán nem. Annyira megbarátkoztam a halál gondolatával, annyira vágytam a békességre, hogy teljesen eltompult bennem az életösztön. Hála a szüleimnek, és barátaimnak, teljesen rendben érzem magam. Van egy nagyszerű férjem, és egy csodálatos kislányom, ma már úgy tartom, hogy érdemes értük élni, velük csodálatosan szép mindaz, amit el akartam dobni magamtól. *** B 51.éves mérnök ember. Jelenleg egyedül él egy másfél szobás lakótelepi lakásban. Rokkant nyugdíjas. — Őszintén szólva, gyenge idegzetű vagyok, többször kellett részt vennem pszichiátriai kezelésen. 1986-ban Székesfehérvárról kerültem Paksra. Székesfehérvár életem poklát, Paks a megnyugvást jelenti számomra. Elvált vagyok. Korábbi lakhelyemen kíséreltem meg az öngyilkosságot. Iszonyúan rossz családi légkörben éltünk a volt feleségemmel, mindennaposak voltak odahaza a marakodások. Többször mondtam volt asszonyomnak, hogy váljunk el, mert én ezt nem bírom tovább, inkább öngyilkos leszek. Ő azonban semmiképpen nem akart válni. Megmondom őszintén: jómagam gyenge jellem vagyok, tűrtem hát, és szorgalmasan jártam a lélekgyógyászhoz, persze amit ő rendbe hozott, azt lerombolta a családi környezetem. Végül el kezdtem inni, így még rosszabb lett a helyzet. Nap mint nap összeverekedtünk volt feleségemmel. Egy ilyen verekedés után azt kiabáltam neki, hogy kinyírom magam. Csak nevetett rajtam, és azt mondta, hogy gyáva vagyok én ahhoz. Ezután az inzultus után ő elment vásárolni, én pedig az üres lakásban azon kezdtem tömi a fejem: hogyan halhatnék meg úgy, hogy ne érezzék fájdalmat. Hirtelen megláttam a nyitott ablakot, és arra gondoltam, hogy kivetem magam. — A hatodik emeleten laktunk. Felálltam az ablakpárkányra, de amikor lenéztem a mélybe, iszonyú tériszony, és halálfélelem fogott el, alig mertem a szobába visszamászni. — De csak nem hagyott békén az indulat. Körülnéztem, s megláttam a plafon alatt húzódó fűtéscsöveket. Kitéptem a porszívó villanyvezetékét, s már készítettem is a hurkot. Miután minden kész volt az önakasztáshoz, nyakamon a hurokkal még percekig haboztam. Egyre azt mondogattam magamban: most az egyszer ne légy gyáva Béla! Végül leugrottam a székről — mi tagadás, egyből becsináltam, de talán tíz másodpercig sem fuldokoltam, mivel megérkezett az aszszony és egy ruhavágó ollóval levágott. Mondtam is neki, hogy 14 éves együttlétünk során ez volt az egyetlen jó cselekedete velem kapcsolatosan. Másnap beadtam a válópert. Néha még felkeres telefonon volt feleségem. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy akarok-e még öngyilkos lenni? Azt válaszoltam, hogy eszem ágában sincs, hiszen minél távolabb vagyok tőle, annál szebb az életem, annál jobban szeretek élni. VISSZA AZ ÉLETBE
