Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)

1996-02-02 / 4. szám

Paksi Hírnök 1996. február 2. TÉL, HÓ, FAGY Volt ennél már több is, nagyobb is Ezen a télen bőven kijutott nekünk a fe­hér „csodából”, ki örül, ki boszanko­­dik emiatt. Miközben a hulló pelyhe­­ket nézzük a meleg szobából, vagy a csú­szós járdán botorkálunk, talán mindany­­nyiunkban felvetődik a kérdés: volt-e ilyen zord már korábban is a január? Sólyom Károly nyugdíjas evangélikus lelkész így emlékezik vissza:-Annak idején minden tél ilyen volt. Az 50-es években Pakson, a Vörösmarty utcá­ban laktunk, négy gyermekünk november végétől februárig ródlizhatott, nagyon él­vezték. Az unokáim irigykednek is szüle­ikre emiatt - mostanában nem volt ahhoz hasonló időjárás. Koszorús Lászlóné, Kató néni is mesélt a békebeli havazásokról. Szavaiban a bosz­­szúság is érződött, hiszen 87 éves:- Fiatalabb koromban még élveztem, én is csúszkálhattam a jégen. Saját lovunk, szánkónk is volt! Most le kell tisztítanom a havat az útról, ha ki akarok menni a ház­ból és ez már nem nekem való. Számomra már nem nagy öröm a hóesés... Halász Mihály hajómalom-tulajdonos családból származik. A malmot a folyó kö­zepén a víz hajtotta. Bizony, nehéz volt azt működtetni, amikor fél méteres jégpáncé­lok úsztak a Dunán! Nem újdonság het­venöt éves Halász bácsi számára a mostani időjárás, hiszen 1943-ban a fronton há­romszor ekkora hóban harcoltak. A hábo­rú után robotban havat lapátolni jártak, hogy a buszok - igaz, akkor még nem köz­lekedett annyi, mint most - el tudjanak jutni egyik faluból a másikba.-Persze, öröm is vegyült az ürömbe, hiszen élveztük, ahogy a befagyott Dunán korcsolyázhattunk, amikor lóval mehet­tünk át a jégen... - így Halász Mihály. Rodenbücher József 1917-ben született. Neki is van mit mesélnie az elmúlt hetven­kilenc év téli időjárásáról.-1940. január 29-én házasodtam, a mostaninál nagyobb hó esett: nem lehetett a főutca egyik oldaláról átlátni a másikra! Én is jártam robotban utat tisztítani - dél­után ellapátoltuk a havat, reggel kezdhet­tük elölről. Egyik évben a németkéri útra is kivezényeltek — méter vastagon letapo­sott havat kellett két méter szélesre kivág­ni. Kemény munka volt... Vigasztalódhatnak tehát a zimankó miatt kétségbeesők: évekkel, évtizedekkel ezelőtt a mostaninál nagyobb hóakadá­lyokkal kellett szembenézniük a polgárok­nak. SÓLYA EMMA SZÁNCSENGŐ Az elmúlt héten egy vidáman csilingelő lovas szán feledtette el velünk a város utcáit járva a rendkívüli időjárás miatti Ids és nagy bosszúságainkat. így a nagy hónak egy ember biztosan örül Pakson: Hesz Já­nos, a város egyeben állategész­ségügyi dolgozója, aki más szó­val sintér. A nem mindennapi közlekedési eszköz a nem min­dennapi Hesz János tulajdona, édesapjától örökölte. A szán már több mint fél évszázados. A „jármű” tulajdonosa szíve­sen mesélt: régen, nem az au­tók világában gyakran használ­ták a lovas szánt a gazdák a téli közlekedéshez és munkákhoz. Mostanában is minden télen előkészíti, s ha az időjárás ke­gyes, végighajt a károson saját kedvére és a városlakók örö­mére. Ilyenkor dolgozik is, „munkaterületen van” - ahogy ő mondja. (A kóbor kutyák be­gyűjtését - ha nincs hó - Tra­bantjával teszi nagy felkészült­séggel: a kábítópuska is keze ügyében van. A szánkózáshoz egyébként nem kell sok hó, 10-15 centis magasság is elég, csak a forgal­masabb utakon a kocsik hamar letapossák. Akár egy ló is el­húzza a szánt, persze kettővel jobb az egyensúly, egy Idscsikó pedig kedvére elszaladgálhat a jobb oldalon, ahová esztétikai okból a magasabb lovat fogja be Hesz János - az utak mindig jobbra lejtenek. A szánt nem nehezebb irányítani, mint a ke­rekes kocsit, de a gépjármű­vekhez hasonlóan ez is meg­csúszhat. De a lovak nagyon ügyesek. A szánkós sajnálja, hogy nin­csenek igazi hagyományok Pakson. Tavaly volt ugyan egy fogathajtóverseny, melyen a középmezőnyben végzett, a 80-as években a hintós felvo­nulások május 1-jén, a lovas versenyek rendszeresek voltak. Hintója Hesz Jánosnak is van nyolc éve, rendbe hozatala két évig tartott. Lakodalmakhoz szokták elkérni és a menyasz­­szonyok nagyon kényelmes­nek találják. Hesz Jánost szerencsés em­bernek mondhatjuk: gyerek­kori vágya, hogy legalább egy lova legyen, megvalósult. Tra­bantja, hintója van és csilingelő szánja. Nem szánja, bánja. JAKAB ÉVA Mion ekkora telet?

Next

/
Oldalképek
Tartalom