Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-06-30 / 26. szám
Paksi Hírnök 1995. június 30. EMBERMESEK EMLÉKEZNI KÖTELESSÉG... L. NÉMETH ERZSÉBET Az emlékezés kötelesség. A megőrző emlékezet élteti a hitet és feledteti - ha percekre is - a mindennapok szorítását, szorongását. A múlt vétkeit, kínjait, hibáit megbékéléssé szelídíti az emlékezés. Ha emlékezünk... Ha emlékezünk arra a napra, amikor ismét megkísérelte ez az ország egy sír előtt elsimítani az ellentéteket. Kezet próbált fogni a friss halom felett üldöző és üldözött, eltávozott és életben maradt. Nagy történelmi kézfogás volt! Egy pillanatra el is lehetett hinni, hogy végleges. A megbocsájtás békessége már nem a múltat idézi, hanem a jövő felé néz, bizalommal, reménységgel, közös akarással. Ebben az évben sokan elfelejtették a megbékélés napját. Csöndes, álmos, borongós hétköznap volt 95. június 16. A Paksi Polgári Kör rózsája a református temető kopjafája alatt azért jelzi: vannak, akik emlékeznek, nem felejtenek... a Paksi Hfenök-iW 1 oldal 21 000 Ft+áfa fél oldal csak 11200 Ft+áfa negyed oldal 6300 Ft+áfa nyolcad oldal 3850 Ft+áfa tizenhatod oldal 2625 Ft+áfa Az apró- és a soros hirdetések nálunk a legolcsóbbak! A lakossági 10 Ft/szó+áfa, az üzleti 15 Ft/szó+áfa. A munkát és munkavállalókat kereső hirdetések nálunk ingyenesek. W AZT A SZÖRNYŰSÉGÉT NEM SZABAD ELFELEJTENI!” A Budai Önkéntes Ezred veteránjait tüntette ki a közelmúltban Borisz Jelcin orosz elnök. Még májusban, a fasizmus felett aratott győzelem fél évszázados évfordulója alkalmából fogadást tartottak az orosz nagykövetségen azoknak a háborút viselt idős katonáknak a tiszteletére, akik részt vettek a nácizmus elleni küzdelemben. Az eseményen paksi veteránok is jelen voltak, így idősebb Gárdái György, Feil Ferenc. Az elismerő kitüntetések átadása egész hónapban folytatódott. Idősebb Sipos József nyugdíjas kereskedő szintén a kitüntetettek közé tartozik. Észak-Erdély, Lengyel- és Oroszország után, végül a Budai Önkéntes Ezred sebesült katonájaként fejezte be a háborút. Több kitüntetés birtokosa, de vajon lehet-e kitüntetésekkel megváltani értelmetlen szenvedést? A hetvennyolc éves veterán szavaival élve: „Nem szabad elfelejteni azt a szörnyűséget, ami történt, a múlt nagy tanítómester”. Józsi bácsival a Budai Önkéntes Ezred megalakulásáról, a hadikórházról, s végül a boldog hazatérésről beszélgettünk.-Javában folyt a főváros körülzárása - emlékezik. - Jómagam hatodik éve voltam katona. Ekkor már értelmetlennek ítéltük a további ellenállást, gondoltuk próbáljuk menteni, ami még menthető. Talán negyvenen lehettünk, s mindannyian egyetértettünk abban, hogy mi bizony nem megyünk a biztos halálba. Éjfél lehetett, iszonyú ágyú- és rakétatűz volt. Úgy döntöttünk, hogy inkább megvárjuk az oroszokat. Jöttek is nemsokára, az utcára parancsoltak bennünket. Minden felszerelésünket át kellett adnunk az oroszoknak és egyre a németeket keresték. Gyalog indítottak bennünket Kelenföldre. Én a németek hűvösvölgyi kitörési kísérleténél megsebesültem, aknaszilánkokat kaptam a lábamba. Hozzáfűzöm, nagyon sok magyar katona is meghalt azon a környéken. Kelenföldön egy iskolában helyeztek el bennünket. Megérkezésünk után hamarosan az udvarra kellett vonulnunk, több ezren voltunk, mindenféle alakulattól. Magyar és orosz tábornokok érkeztek, és megkérdezték tőlünk, hogy akarunk-e a németek ellen harcolni. Ez 1945. február 11-én történt, 13-án kapitulált a főváros. Mit is tehettünk volna, elegünk volt, nagyon le voltunk rongyolódva. Felszólításra mindenki felemelte a kezét, jelezve, hogy hajlandó átállni. Ezt követően indultunk az utolsó bevetésünkre. Miután ennek vége volt újra Kelenföldre kerültünk. Innen vitték a sebesülteket, köztük engem is, Budafokra. Megvizsgálták a lábamat, s annyit megértettem az egészségügyiek szavaiból, hogy „amput”, azaz amputálni kell. Monorra irányítottak bennünket. Itt szinte minden utcában volt kórház. Egy csinos örmény főhadnagynőnek köszönhetően élelmet kaptunk, megfürdettek bennünket, elláttak tiszta ruhával. Ezután következett a műtő, villany nem volt a helyiségben, csak gázlámpák. Miután az asztalhoz szíjaztak elfagyasztották a lábamat, s az említett főhadnagynő operálta ki a szilánkokat. Megtudtam, ha csak egy napot késik a műtét valóban amputálni kell. Hálát érzek a kórházban dolgozók iránt, nemcsak azért, mert megmentették a lábamat. Később, mikor hazaengedtek bennünket, én Kiskőrös felé vettem az irányt, ugyanis Paks és Dunaföldvár közt fel voltak szedve a vasúti sínek. Kiskőrösről eljutottam Kalocsára. Innen gyalog jöttem Géderlakra, nem volt könynyű, hiszen még nagyon gyenge volt a lábam, bottal jártam. A géderlaki emberek szintén nagyon sokat segítettek, ennivalóval láttak el, szállást adtak, kocsival hoztak el a komphoz. Reggel, amikor a Dunapartra értem a komp még a paksi oldalon állt. Itt laktunk a Halász utcában, nagyon szerettem volna már itthon lenni. Látom, hogy a Duna közepén két kishalász szedi a hálókat. Pont két szomszédunk volt. Kiabáltam, meghallották a hangomat és átjöttek értem. Ölelgettek, „hát megjöttél, te vagy a Sipos Jóska?” Gondolni való, mit jelentett a viszontlátás öröme mindanynyiunknak. A Halász utcában volt akkoriban egy fűszer- és egy italboltunk, a kocsma már nyitva volt, és szegény édesanyám mutatta, hogy maradt még ezaz, amiből újra lehet kezdeni, el lehet képzelni, hogy mit éreztem. Mit mondhatok, hat háborúban eltöltött esztendő után azon szerencsések közé sorolhattam magam, akik a pokolból, ha sebesülten is, de viszszatértek Paksra. SZARKAJÓZSEF
