Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-03-25 / 7. szám
1992. március 25. 3 PAKSI HÍRNÖK Lassan négy éve lesz, hogy elkészült „Paks, a tízéves város”című könyv. Ez az írás ennek a karcsú kötetnek a része, melyet önkéntes cenzorok ítéltettek némaságra. Vagy mégsem? Most ne firtassuk, miért is nem jelenhetett meg a tanulmány, a lényeg mindenképpen az, hogy az együttes megbékélés jegyében fogant. Én hiszem, hogy a „Picasso fehér galambját” naponta megölök egyszer rádöbbennek majd erőfeszítésük hiábavalóságára... LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA HAZAFI JÓZSEF Duna-parti gondolatok ’88 - (3.) Üde zöld minden, ahol időben elültették még az építkezéskor a fákat, cserjéket. A séta véget ért. Vissza kell térni a Dunához. A piszkos szürke vízhez és folytatni a város tíz évének elemzését. Az jut az eszembe, hogy bűnös-e a folyó, amikor nem tud szabadulni a több száz kilométeren belekerülő szennytől, amikor képtelen megvédeni az élőlényeit és ezért haragos az öreg halász. Vajon felróható-e Paks város polgárainak, hogy nehezen fogadták be az idegeneket? Amikor soha senki nem kérdezte meg őket: akarják-e, elviselik-e az erőművet? Kell-e nekik az ezzel járó felbolydulás, a veszély, amit potenciálisan az „atom” hordoz? Most kell erre gondolni, amikor már ismerjük Csernobilt. Azt a pusztítást, amit a kiszabadult sugárzás végzett, beterítve fél Európát, vagy amikor már tudjuk, hogy az ófaluiak felemelték a hangjukat és biztosítékokat várnak az izotóptemető biztonsága, a jövendő életük érdekében. Pakson mindenkitől elvárták - elvártuk -, hogy azonnal azonosuljon az atommal... az erőművei, mert csak kinyilatkoztatásokat hallhattak. A veszélyt elhallgatta mindenki. Magam is többször idéztem olyan jelentéseket amelyek elbagatellizálják a veszélyt. A Csikócsapat című könyvemben a következők is szerepelnek: • Nincs szenzáció, pletykahadjárat, félelem... Tíz hónapja együtt élnek a működő atomerőművel. Ez a tíz hónap bebizonyította, hogy ugyanolyan termelőegységnek kell tekinteni, mint bármilyen más gyárat. Csak annyi a különbség, hogy a konzerv elrakását el lehet képzelni még akkor is, ha egyetlen üveg befőttet sem készített az illető otthon, saját fogyasztásra... ...Az atomerőművek baleseti veszélyességét - végezetül - egy másik oldalról megközelítve, még a következőképpen jellemezhetjük a Raamussen jelentés szerint: „Annak valószínűsége, hogy egy ember a földön 100 atomerőmű együttes működésének következtében haljon meg, körülbelül azonos azzal a valószínűséggel, hogy ezt az embert egy meteor üsse agyon...” Megnyugtató. Csak azt nem tudtuk még, hogy majd egyszer lesz egy Csernobil és emberek pusztulnak el sugárfertőzéstől. Nem is kell ezzel a dologgal foglalkozni. Hiszen állíthatom, hogy a paksiak nem foglalkoztak az esetleges sugárfertőződés eshetőségével. Emlékszem, hogy nyugdíjas nénik és bácsik kíváncsiskodtak el az építkezésre, mentek ki az „atomhoz” és egyáltalán nem foglalkoztak a veszéllyel. Egyszóval: soha többet nem lesz olyan város ebben az országban, amelynek lakói ilyen fegyelmezetten elviseljék az atomerőmű létét, mint a paksiak! Valószínű a kezdeti ellentétek gyökere máshol van. Amit végül is mára sikerült feloldani, és mindannyian - inkább írjuk a többséget - azt érzik Pakson, hogy szükségük van az Atomerőmű Vállalatra, a vállalatnak pedig a városra. Harmonikus együttműködés keretében mindkét fél csak gyarapodhat, mint ahogy eddig is gyarapodott. Nem szabad eltitkolni: jöttek ebbe a városba olyan emberek is, akik lenézték a „falusiakat’, akik jó üzletnek tartották Paksot, akiknek lakásuk volt Dunaújvárosban, Százhalombattán és Leninvárosban, de elfoglaltak Pakson is egy lakást Voltak olyan budapesti vezető emberek, akik szobát tartottak fenn Pakson a két műszaki szálló egyikében, mert Paksra voltak bejelentve és ezért a fizetésük 20-30-40 százalékát kapták meg és jó, ha havonta egyszer „leugrottak” az építkezésre. A következőket olvasom dr. Albert József tanulmányában, melyet 1986-ban készített. Itt csak kezdők, meg újrakezdők vannak - terjedt el aforizmaként a sommás megállapítás, ami érvényes lehet a munkára, munkahelyre, de a magánéletre éppúgy. A munkára úgy vonatkozhat, hogy atomerőművet építeni, beindítani, működtetni vadonatúj feladat egy olyan országban, ahol ez az első. Mindenképpen úttörő vállalkozás. De ki indul útra, ki fog olyan vállalkozásba, ami nemcsak ismeretlen, de máshol is van. Ahova úgy kell elmenni, hogy otthagyjuk szüleinket, barátainkat, a megszokott tájat, az ismerős környéket? Ki „disszidál”, mert ezt a kifejezést is említik a máshonnét jöttek, ki választ egy új helyet, hogy nem is ismeri, vagy csak éppen hallott róla?... ...Kik jöttek Paksra? Mi hajtotta őket, mi vonzotta ide? Többféle kényszert ismerünk, és az okok különféle kombinációival találkoztunk. Volt, aki a munkájában csalódott, s itt új lehetőséget, kifutást remélt. Másokat a lakás és a jobb kereset, vagy éppen a bomló házasság megmentése, új kapcsolat, új házasság boldogabb ígérete. És ezt itt Pakson, az őslakosok is érzékelték. Természetes, hogy bizalmatlanok voltak - bizalmatlan lettem volna magam is, állapítom meg most is a Duna-parton a piszkos szürke vizet nézve. Folytassuk dr. Albert József tanulmányának olvasását amely „Művelődési szokások és igények a Paksi Atomerőmű Vállalatnál” címet viseli. A munkamegosztási hierarchián belüli legkedvezőbb helyeket a városokból érkezettek elfoglalták, a vezetői státusok több mint egyharmadát, az értelmiségi állások felét. A paksiak (megkérem az olvasót, hogy most fokozottan figyeljen! H. J.) feleannyian kerültek vezető pozícióba, más értelmiségi munkakörbe pedig csupán 7,8 százalékuk. Ők adják a legnagyobb arányban a fizikai dolgozók számát, megközelítően felét teszik ki. (Szakmunkások 45,3, a betanított és segédmunkások 44,6 százalékát.) Vajon nem itt, az előbbi idézetben van a dolog nyitja. A paksiak nem készültek az atomerőmű fogadására. Gyermekeiket nem küldték olyan iskolákba, melyet majd később az atomerőműben hasznosítani lehet. így aztán idegenek foglalták el a vezető beosztások jelentős részét. Pedig Pakson az atomerőműben egy osztályvezető nagyobb fizetést kap - nagyobb a feladata is, mint egy átlag Tolna megyei vállalat igazgatója. Az emberi, érzelmi dolgokról keveset beszélünk. Megfoghatatlan és értékelhetetlen. Pedig minden település életében talán ez a legfontosabb. Arról már szóltunk, hogy a vezetők hangulata jóindulattal fogalmazva is ellenséges volt. Vajon mi hogyan viselkedtünk volna a helyükben? Amikor új emberek jönnek a városba és ezekről az új emberekről beszélnek a szónokok, írnak a lapok. Hirtelen, máról holnapra második vonalba (Folytatás a 4. oldalon.)
