Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-02-26 / 5. szám
PAKSI HÍRNÖK 10 1992. február 26. Bacsmai László tisztelendő úr előadása - II. rész________________ Elhangzott 1992. január 27-én a Bibliaismereti Szabadegyetem előadásán A bűnbánati fegyelem az egyházban Amikor eltelt a penitenciatartás ideje, akkor a püspök az egész egyházközösség jelenlétében, többnyire nagycsütörtökön a bűnbánókat ismét visszafogadta az eucharisztikus közösségbe kézfeltétel és könyörgő imádság által. A vezeklés végeztével a püspök kézfeltétele nemcsak kifejezte, hogy immár megért arra, hogy visszafogadják, hanem akárcsak a keresztelés, újra részesévé tette a Szentlélek benne lakozásának. Éppen ez a pont jelezte a legnagyobb különbséget a zsidó és a keresztény kiközösítés között. A zsidó közösségben a kiközösítés alóli feloldás kizárólag a közösség külső rendje szempontjából volt hatással, csak azt jelentette: remélni lehet, hogy Isten megbocsátott neki. A keresztény feloldozás megadta a Szendéiket, tehát (feltételezve a bűnös megtérését, bánatát, megjavulását) maga a liturgikus cselekmény idézett elő változást a bűnbánóban, árasztotta rá Isten megszentelő kegyelmét. A közösségben mindnyájan örömmel ölelték keblükre a megtérőket, mert a tékozló fiú, aki elveszett, most ismét hazatért és újból részt vehetett az eucharisztia ünneplésében. Ennek a kánoni bűnbánatnak a jellemzője volt, hogy — egy életben csak egyszer lehetett fölvenni- klerikusok, szerzetesek nem járulhattak kánoni bűnbánathoz, ha kánoni bűnbánathoz járultak, elvesztették klerikusi státusukat. Ennek a kemény szigornak az lett a következménye, hogy a bűnbánat nem lett más, mint a felkészülés a halálra, vagyis az emberek csak öregkorukban jelentkeztek a bűnbánók rendjébe. Gyakorlatilag a bűnbánók rendje egy speciális rendet alkotott: öregekre, betegekre, özvegyekre és nőtlenekre vonatkozott. Ez volt az első évezred gyakorlata, eléggé súlyos bűnbánati fegyelemmel, amit még az is növelt, hogy egy életben csak egyszer volt lehetséges a bűnbocsánatot elnyerni. A gyakorlat azt mutatja, hogy a VII. sz. körül elterjed a bűnbánattartás új módja, ami az angolszász kolostorok környékén alakul ki (Nagy-Britannia, Írország), ahol nem ismerték az előbb ismertetett nyilvános penitenciát, vagy kánoni bűnbánattartást. Ennek a jellemvonásai:- ismételhető,- a keresztség után elkövetett bűnökre vonatkozik,- privát, tehát nem kell a bűnbánónak belépni a bűnbánók rendjébe,- a bűnök súlya szerint a pap meghatározza a penitenciát,- az elégtétele elvégzése után visszatért a bűnbánó a gyóntatójához, hogy megkapja a feloldozást,- ha lehetetlen volt a visszatérés, akkor megadhatta a feloldozást rögtön,- a bűnbánattartásnak ez a módja nyitva állt a klerikusok és a szerzetesek előtt is,- ennek a szentségnek a kiszolgáltatója egyre inkább kizárólag a presbiter lesz, míg a püspök az ünnepélyes bűnbánattartás kiszolgáltatója. Ennek a bűnbánattartásnak a neve a fülgyónás, ami ma is él a katolikus egyházban. Most röviden nézzük meg, mi volt ennek a bűnbánati formának a bűnbánati fegyelme. Különféle penitenciás könyveket szerkesztenek, amelyekben felsorolják a papok számára, hogy milyen bűnre milyen penitenciát kell adni:- főleg testi önmegtagadásokat szabtak ki: hosszú virrasztások, zsoltárok imádkozása- fontos a böjt: hústól való önmegtartóztatás, italtól való megtartóztatás- házastársi megtartóztatás egy időre- zarándoklat egy bizonyos szent sírjához- a VIII—IX. században a germán és a kelta jogra hivatkozva kerül bele az elégtételbe a pénz (ebből építették a templomokat, kolostorokat) A IV. lateráni zsinat elrendeli 1215- ben az évente legalább egyszeri gyónást és áldozást. Mindenkinek a saját plébánosánál kellett elvégeznie a gyónást. Tulajdonképpen a gyónás volt az eretnekek kiszűrésének az eszköze. Egyes szerzetes közösségek előírják tagjaiknak, hogy legalább évente háromszor kell gyónni: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor. (Folytatjuk.)
