Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-01-01 / 1. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1992. január 1. RÓNAKY ESZTER VERSEI Kérés Szeretném, ha napmeleg viaszujjad Elsimítanák vászonarcom fáradt ráncait... * * * ...mióta a világ viaszba-dermedten mered liliom-arcomba megfagytak bennem a csillagok jaj meggyűlöltem minden érzést csak szédülten bámulom az örök-tiszta Holdat s Napot * * * Nap mint nap Félek. Nap mint nap megérintesz. Sohasem látlak. Nem tudom hangod. Nem érzem pillantásod. Szürke kilométerek öveznek és rút, vérvörös magány. Jégvirágok verik mellem. Holt havasi csúcsok - mint borostás sziták - szűrik át a zúzmarás napfényt. Ködben tétován kúszik a szöges remény, kopasz fejével odabiccent a megrökönyödött értelemnek. Virágokat és lepkéket rajzolok egész nap. Aranykeretes, fácántollú, tűzpörkölte réteket. Valami ilyen távoli, tarkaszárnyú, ellobbanó a pillanat. Virágszirmokba töröm, betöröm a percet. Ahogy a lepkét, hálóba gombolyítom, leszúrom egy gombostűvel, majd beteszem a gyűjteménybe: helyet szorítva neki az élet és a halál között. * * * Az én könnyeim nem gyémántkönnyek, Apró kis fagyöngyök. Aki ezeket gyémántnak mondja: hazudik. Nem csillognak, nem csengőkbongók. Tompán gurulnak a mélybe. Sötét árnyak kígyóznak nyomukban, tisztára mossák arcomat. Távolról fenyőerdők rikoltó széllel néma gyászmisét zúgnak.
