Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-02-12 / 4. szám
PAKSI HÍRNÖK 12 1992. február 12. Bacsnai László tisztelendő úr előadása - I. rész Elhangzott 1992. január 27-én a Bibliaismereti Szabadegyetem előadásán A bűnbánati fegyelem az egyházban Az Újszövetségi Szentírásban kevés utalás található a bűnbánat és a megtérés külső formáira. Ez összefügg azzal, hogy az üdvösségnek Jézus Krisztus által hozott rendjében a megtérés nem egyenlő egyszerűen az erkölcsi magatartás megváltozásával, hanem azon túlmenően egy új eszkatológikus valóságba való belépést is jelent. A bűnbánat, a bűnbocsánat, a Krisztussal való közösség, Isten ajándéka, emögött minden emberi teljesítmény messze elmarad. Mindamellett a megtérés az Újszövetségben is együtt járhat az elkövetett bűnök megbánásának különféle jeleivel. Ismerős a jelenet a Mt 26,75 szerint, Péter apostol miután rádöbbent a bűnére, azt mondja az evangélista: „...kiment és keserves sírásra fakadt.” Tehát a bűnbánattartás jele a sírás. A bűnbánattartás gyakorlata az Újszövetségben átveszi az Ószövetség egyik bűnbánati gyakorlatát, a hamuba és szőrzsákba való öltözési A Mt 11,21-ben mondja Jézus: „Jaj neked KorozainlJaj neked Betszaida! Ha Tiruszban és Szidonban történtek volna a csodák, amelyek nálatok történtek, már régen szőrzsákban és hamuban tartottak volna bűnbánatot.” Tehát megvan a külső jel, mint a bűnbánattartás külső formája. Keresztelő János bűnbánati keresztsége alkalmával a Mt 3,6-ban, a bűnbocsánathoz továbbra is fontos a bűnvallomás: „Megváltották bűneiket és megkeresztelkedtek nála a Jordán folyóban.” De Jézus példabeszédeiben is ez előjön, amikor a tékozló fiú megvallja bűnét az atyjának. Lk 15,21-ben olvashatjuk: „Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened.” Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy bűnbánat nélkül nincs bocsánat. Különösen ma aktuális ez, amikor a keresztény megbocsátásra hivatkoznak a volt rendszer kiszolgálói, de nem hajlandók bűnbánatot tartani. Ez a bűnbevallás a korai apostoli keresztény közösség gyakorlatában is előjön, ezt bizonyítja a Jakab levél 5,16: „Váltjátok meg tehát egymásnak bűneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Itt az apostol valószínű arra buzdít, hogy azoknak vallják meg a bűneiket, akiknek megvan a hatalmuk arra, hogy megbocsássák. És kik ezek? Hát az apostolok és az ő utódaik. A Jn 20,22-ben olvashatjuk, hogy Jézus feltámadása után, amikor megjelenik az apostolok így szólt hozzájuk: „Vegyétek a Szentleiket, akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyert, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.” Az 1 Jn 1,9-ben olvassuk: „Ha megváltjuk bűneinket, 6 hűséges és igazságos: megbocsátja bűneinket és megtisztít minden gonoszságtól.” Fontos ebben az idézetben a „ha” szócska, ha megvalljuk bűneinket, akkor bocsátja meg bűneinket A Biblia világában a bűn és a büntetés éppúgy elválaszthatatlanul összetartozott, mint az ok és az okozat, a fa és a gyümölcse. Különösen érvényesül ez az Ószövetség gondolkodásmódjában, de van rá példa az Újszövetségben is. Szent Pál apostol beszél arról az 1 Kor 5,1-13-ban, hogy a korintusi egyház egyik tagja együtt élt mostohaanyjával. Ezt még a római törvény is tiltotta. Az ottani elöljárók ezt eltűrték. Az apostol viszont követeli a bűnös kiközösítését. A kiközösítés jogát Krisztus megadta az apostoloknak, a Mt 18,18-ban olvashatjuk: „Amit megköttök a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit föloldotok a földön, föloldott lesz a mennyben is.” Az egyházi közösségből való kizárással a bűnöst bizonyos értelemben kiszolgáltatják a Sátánnak. Ez a megaláztatás, és az egyház kegyelmi és közösségi javainak elvesztése előbb-utóbb magába szállásra, bűnbánatra indíthatja a vétkezőt és visszavezetheti az üdvösség útjára. Tehát már az apostol idejében a bűnbánati fegyelem, a bűnös kiközösítése a közösségből. Innen indulhatunk tovább és próbáljuk megnézni ennek a bűnbánati fegyelemnek az alakulását, amint láttuk, milyen volt az apostolok idejében és hogyan alakult az egyház történelme folyamán, egészen napjainkig. Nézzük meg először azt, hogy gyóntak-e az őskeresztények? Vannak kérdések, amikre se igennel, se nemmel nem lehet felelni. Ha megkérdeznek bennünket, sikerült-e leszoknunk az iszákosságról, nem mondhatjuk, hogy sikerült, mert ez azt jelentené, hogy egy darabig iszákosak voltunk. Ha meg azt mondjuk, hogy nem sikerült, akkor azt mondjuk, hog ma is rabjai vagyunk az italnak. Mind az állítás, mind a tagadás hallgatólagosan feltételezi, hogy küzdenünk kellett a rossz szokás bilincse ellen. Hasonló helyzetben vagyunk, ha azt kérdezik, gyóntak-e az első hat évszázad hívői. Aki azt hallja, hogy gyóntak, azt véli, hogy a gyónás mai formáját gyakorolták, és ha legközelebb meglátogatja a katakombákat, körülnéz, hogy hol állhatott a gyóntatószék. De, aki azt hallja, hogy nem gyóntak, arra következtet, hogy a gyónás szokása és kötelező volta középkori újítás gyümölcse. Az állító és a tagadó válasz hallgatólagosan közös téves feltevést foglal magában: azt hogy a gyónás vagy úgy volt gyakorlatban, mint ma, vagy sehogy. A kérdés mélyén rejlő problémát csak úgy lehet megoldani, ha meg tudjuk jelölni, mi a gyónás lényege, ami mindig gyakorlatban volt az egyházban, és mi tartozik a gyónás mai történeti formájához, ami talán nem volt mindig szokásban, és ami a lényeg sérelme nélkül eltűnhetik az idők folyamán. Tehát a gyónásnak van lényeges része, ami nem változik és van járulékos része, ami változhat. Először nézzük meg azt, ami nem változik:- Lényeges, hogy a hívő tudatában legyek annak, hogy az Isten kegyelmében élni nagy érték, amit tudva és akarva elkövetett bűnnel el lehet veszíteni, és a bűnbocsánat útján vissza lehet szerezni.- Lényeges, hogy nincs bűnbocsánat megtérés nélkül. Az üdvösségben csak annak lehet része, aki feltétel nélkül elítéli és sajnálja, hogy vétkezett, és eltökéli, hogy a jövőben komolyan igyekszik a bűnt elkerülni. Sem ezen a világon, sem a túlvilágon nincs semmi, ami az igazi megtérést pótolhatná.- A megtérés Isten ingyenes irgalmának ajándéka. Isten az egyház szolgálata által akarja megadni az új szívet teremtő kegyelmét, ezért a bűnös is az egyház szolgálata által kell, hogy keresse a teljes megtérést és a bűnbocsánatot.- Az egyház szolgálata abban lesz teljessé, hogy a közösség vezetője a püspök, vagy az őt helyettesítő pap, újra a közösség tagjává fogadja azt, aki bűnével megtagadta az egyház lelkét Ez az oldó befogadás azonban, nem vaktában történik, hanem úgy, hogy a feloldó pap a bűnös vallomása alapján tudja miben áll a rossz, amit meg kell szüntetnie. Ha ezt a négy pontot tekintjük a gyónás lényeges elemeinek, akkor azt kell mondanunk, hogy ebben az értelemben az őskeresztények is „gyóntak”, amint ezt az előadásom elején szentírási idézetekkel alátámasztva is érintettem. És mi az, ami változhat? Változhat minden, ami ezen a négy ponton kívül van: az idő, a hely, a szavak, gesztusok. És valóban a súlyos bűnbe esett őskeresztények egészen másképp kapták meg a feloldozást, mint mi. Vessünk egy pillantást madártávlatból a bűnbocsánat szentségének történetére, mert abból sok minden érthetővé válhat.- Az első keresztények az apostolok megrendítő igehirdetése nyomán tértek meg, kis helyi csoportok közösségi életébe illeszkedtek bele, érthető, hogy közöttük aránylag ritka volt a tudatosan elkövetett súlyos bűn. A döntő tényező az első és végleges megtérés volt. Lassanként, amint elszaporodott a keresztények száma, ahogy egyre többen gyermekkoruktól fogva éltek az egyházban, amikor a körülmények kevésbé éreztették velük a Krisztuskövetés radikális követelményeit, gyakrabban fordult elő a megkeresztelt hívek elbukása. A kérdés az, hogyan kellett a hűtleneket beilleszteni a tanítványok közösségének élő egységébe. „Nyilvános penitencia” Az első időkben az egyházak a zsidó közösségek hagyományaiban találtak mintát bűnbánati rendjük kialakítására. 1. A babiloni fogság után szokás volt, hogy, ha egy buzgó zsidóközösségben valaki megszegte a törvényt vagy a hagyományos életszabályokat, kiközösítették. Volt életfogytiglani kitaszítás is, ami az ősidők halálbüntetését helyettesítette. Kisebb vétkekért időleges kiközösítést szabtak ki. A külső elkülönülés jelezte, hogy a vétkes elvált Isten népének életétől, és indítást adott a megtérésre. A kiközösített úgy élt, mint akinek nagy gyásza van, és imával, böjttel jó cselekedetekkel igyekezett bűnét jóvá tenni. A vezeklési idő végeztével újra befogadták a zsinagógába. 2. A keresztények is így jártak el. A kisközösségekben hamar észrevették, ha valaki méltatlanul élt. A többiek, és elsősorban a közösség vezetője visszautasították az adományát, amit az eukarisztia előkészítése során ki-ki felajánlott. Az idők folyamán a kezdeményezés egyre jobban minden egyes hívő lelkiismereti feladata volt. Az ősi források szerint, ha valaki súlyos bűnt követett el, de Isten kegyelmétől indíttatva megbánta bűnét, és vissza akart térni a jó Istenhez, akkor először el kellett mennie a püspökhöz
