Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-02-12 / 4. szám
PAKSI HÍRNÖK 10 1992. február 12. I Előző lapszámunk már nyomtatás alatt volt a vele készült beszélgetéssel, amikor eljutott hozzánk a hír, s most már csak emlékezhetünk rá... Mementó - Staub Ferenc festőművész halálára 1992. január 16-17-én futótűzként szaladt végig falunkon a hír: meghalt Feri bácsi. Nincs két hónapja, hogy köszöntöttük 82. születésnapján, s négy hónapja, hogy vigasztaltuk feleségének elvesztése miatt - most meg búcsúznunk kell tőle. Kíméletlen a sors - mégis becsülettel kell leélnünk életünket. Staub Feri bácsi így tette. ősei németkéri szűrszabók voltak, akiknek művészi hajlamait örökölte Staub Ferenc. Eleinte a műbútor- és intarziaasztalos szakmában talált örömöt Budapesten, majd amikor Aba-Novák Vilmos, a nagy festőegyéniség felfedezte tehetségét, a művész szabadiskolájában tanult - 1936-tól pedig Chiovini Ferenc és Pólya Tibor irányításával dolgozott Szolnokon, a művésztelepen. Friss házasok, amikor a II. világháború várható borzalmai elől 1941-ben Felső-Gyapára költöztek, a Látóhegyünk déli lejtőjére. Látszólag embertelen körülmények között éltek, de eközben élvezhették a természet és önmaguk belső békéjét - kialakulhatott Feri bácsi sajátosan lágy festői stílusa, természetszeretete. Művészetének voltak buktatói, leágazásai, kísérletező szakaszai, de utolsó évtizedére kikristályosodott festői karaktere: a harsogástól való elfordulás, a harmónia, a kevés, de meleg színekkel való dolgozás, a finom átmenetek teremtése, s maga a témaválasztás. - Mégis nehéz volna őt akármelyik művészi iskolába besorolni. Negyvenhat éve ismerem. Láttam vívódásait a megélhetésért, a szegénynek megtartó művészetéért, élete párjának akaratlanul is visszahúzó megnyilatkozásaival szemben - s vívódásait a tüdőbajjal, megromló hallásával. Ő mindig bárányszelídségű ember volt. Amikor 1962-ben rajzszakkört szerveztünk számára az iskolában, láttuk gyermekszeretetét. Utolsó éveiben a képei voltak a gyermekei. Közéjük ült, élvezte műveit, beszélt hozzájuk. - Amikor a közért kellett áldozni, az elsők között volt. Baráti jobbot kellett nyújtani, ő nyújtotta kezét. Volt is sok barátja. Sok tízezren megismerhették művészetét a hazában. Mintegy tizenöt nagyobb, s ugyanennyi kisebb kiállítása volt Kaposvártól Kalocsáig, Budapesttől Pécsig, s akkor még nem is szóltunk a vándor- és kollektív kiállításairól. Járt tanulmányúton az Adriai-tenger partján, a Székelyföldön és Németországban. Mindenütt a szépet kereste. Amikor a Megyei Múzeum 1988-ban „Alkotások és pályaképvázlatok” (Marton-Vadas) címmel egy művészeti lexikonhoz kiadványt készített, s adatokat kért, az írásban segítségére voltam Feri bácsinak. Ezt íratta velem: „Munkabírásom megkopott, de munkakedvem nem. Már alig várom a tavaszt, a sok fényt, a természet újabb ajándékait, élményeit... Vallom: a természet mesterkéletlen szépségeit kell megfestenem, hogy mások is gyönyörködjenek benne -, s ezzel is szebbé tenni a világot, az életet.” Ilyen volt ő. - Köszönjük neki a szobáink falán függő képeket, a Németkér hírét is messzire vivő alkotásait, a házasságkötőtermünk hatalmas pannóját. Köszönjük mindazt a szépet és jót, melyre megtanított bennünket. Emléke benne fog élni képeiben és szívünkben, s ha elkészül állandó emlékkiállítása, hirdethetjük a világnak: mienk volt Staub Ferenc. Isten nyugtassa békében! Németkér, 1992. január 19. ID. HANÁK OTTÓ Legyen könnyű neked a föld... Nem ismertem ötszemélyesen, de festményeit és a hangját igen. Alig múlott el két hete, hogy a magnetofonszalag rögzítette síró, elcsukló hangját. Megvallom őszintén, megdöbbentem, hiszen férfihoz méltatlan a sírás, még akkor is, ha szeme a föld mélyét kutatja, még akkor is, ha gerince ívére rongyemberek mérik vesszőcsapásaikat. Látod, te tudtál sími, öreg festőbarátom. Én egyre kevesebbet, hiszen szívemet vaspánt szorítja össze és ha nem akarok elpusztulni, akkor könnyeimet mellkasomba kell zárni. Sirattam én József Attilát elégszer és Kondor Bélát, Kormos Istvánt, Ladányi Mihályt is. Isten veled, legyen könnyű neked a föld. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA
