Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-12-16 / 26. szám
MELLEKLET IRODALOM - MŰVÉSZET ’92. TÉL Szerkeszti: OLÁH ZOLTÁN „Azért harang a harang, hogy hívja az élőket” Kánvádi Sándor „Tebenned bíztunk eleitől fogva”... száll fel a zsoltár az ősi falak közül. A kicsiny templom erődfallal körített kertje visszhangozza a tiszta dallamot fölfele röpíti a domb, az erdő, az ég felé. A hívek becsukják imádságos könyvüket s lassan hazaballagnak a dióillatú őszi alkonyatban. Nagy Gábor tiszteletes uram megvárja az utolsó távozót is, szeme megpihen még egy pillanatra a beteget ápoló Árpádházi Szent Erzsébet arcán, aztán a másik két falfestménytől is búcsút vesz, elfordítja a kulcsot a több száz éves tölgyfaajtó zárjában, s maga is haza, a papiakba indul. A zsoltár ott lebeg még a fák fölött, talán éppen ott, ahol a kicsi legényke csengős lovait kereste. „Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban.” Csillagok vigyázzák útját a legénykének, amint nekiindul az ismeretlennek, csengők csengenek, vén fák susognak, tüskék tépik. „Visszafele majd sörényébe markolok; vágtában jövök” - ígéri bizakodón. Kányádi Sándor majd huszonöt éve írja a gyermekkorról szóló sorokat e versében, szülőföldje, Nagygalambfalva megidézésére. Kicsi falu ez a Nagygalambfalva, Udvarhely s Székelykeresztúr között, útban Segesvár felé a Küküllő völgyében. „Egy dombtetőre emelkedve csakhamar megpillantok azon szép erdőségekkel körülölelt kicsi hegykebelt, melynek túlsó felén Nagygalambfalva tűnik élőnkbe.” - írja Orbán Balázs a múlt században. A faluról szóló első írásos emlék 1332-ből való, ősi temploma a XIV. században épült Lakói magyarok, reformátusok Alig többen, mint ezren élnek itt Iskolája már a XVL században létezett, a ma is álló iskola épületét 1880 után építették „Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik hogy vaknak, sőt érzéketlennek kell lennie annak aki azt magától föl nem fogja, be nem látja” - jrtti Erdély népét Apáczai Csere János már 1656-ban. Tanítását a nagygalambfalviak tanulni, haladni akaró ősei megfogadták A kisdiák Kányádi Sándor is itt, az ősi falak között tanulta a betűk titkait A Kányádi családnév ma is a leggyakoribbak közül való, harminc család viseli még. Kányádi Miklós bácsi, a költő édesapja köztiszteletben álló polgára volt a falujának Tréfás kedvét idézi a következő anekdota: Egyszer kórházban volt Udvarhelyen. Az orvos megkérdezte tőle: Kányádi bácsi, magának van-e valami köze Kányádi Sándorhoz, az ismert költőhöz? Az öreg hunyorított egyet s komolyan mondta: Más semmi sincs, de amikor Galambfaivára jön, így szokott szólítani: édesapám. A falu mindazt megélte, amit sorstársat a megalázottságtól, az elnémítottságtól az eltüntetés végső veszedelméig osztozott a több száz erdélyi falu múltjában, jelenében. S jövője? Ki tudná ezt? Csak bizakodni tudunk, csak őrizzük létét magunkban, mint tenyerünkre fektetett szépséges diólevelet színes kavicsot aranyló gesztenyét Vagy szívünkben a verset: „Mikor szülőföldje határát megpillantja szívem Kolumbusz árbockosarából kiáltó matróza mikor idáig érkezem minden más táj csak óceán ez itt a föld a föld nekem” - írja Kányádi Minekünk is a föld, a barátság, az emberség szimbólumává lett ez a falu. Másodszor kerestük fel újra, diákjainkat vittük, hadd érintse meg őket is a táj és az ember összetartozásának varázsa. Ajándékkönyvekkel érkeztünk olvasnivalóval a hosszú téli estékre, szinte mi nyitottuk 1990 őszén adományainkkal az imateremben berendezett kis könyvtárukat Váratlanul előzetes bejelentés nélkül toppantunk be, egy távoli város üzenetét üdvözletét hoztuk a Duna partjáról a Küküllő partjára. Ä nagygalambfah/i papiak kitárta előttünk ismeretlenek előtt ajtaját A kemencében sütött friss kenyér illata, az imaterem derűs csendje - falán az erdélyi magyarokkal: Apáczaival Dávid Ferenccel Mikes Kelemennel Körösi Csorna Sándorral Orbán Balázzsal Kós Károllyal -, a lassan aláhulló diólevél a templomkert zizegő avarszőnyegén - mind megannyi pillanat Vagy, amint a templom történetét hallgatjuk áhítatos csöndben ízlelgetve Nagy Gábor tiszteletes úr szavainak ízét zamatát Aztán a szövőszék melyen éppen ott feszül az udvarhelyi szőttes, s a fiúk kedvéért felnyitott s kincseit kitáró kelengyeláda. Ä fürge-tündér Ágnes asszony, a papné, amint térül fordul már szeleteli az illatos kalácsot öntögeti parányi kupicákba a pálinkát s kínál kínál minket ismeretlenekből barátokká fogadott paksiakat Mi meg csak szívjuk magunkba a felénk áradó szeretetet zavart mosolygással fogadjuk ennek a vendéglátásnak természetességét Vándor, ide térj be zimankós téli éjszakán, megnyílik előtted az ajtó, befogad s oltalmaz a ház, s benne az ember. S. BENKE ÉVA SZARKA JÓZSEF Micsoda város Az utcák fénytestű pitonok, időtlen kanyarognak a megvakult házak alatt, ringatóznak fiatal nők hajnal illatú bokáim., nézzétek szomorú arcukat nézzétek; ezekben az ismerős kapukban állva, miként fésülik hajukból a férfi nélkül eltöltött éjszakát és leng fáradt álmatlan szemükből ez a különös, hangtalan dallam... Micsoda reggel, a kertekből kristály-eukaliptuszok törnek a magasba, és hatalmas, kék pillangók csodálják önmagukat a harmat tükreiben. A kocsma mélyén a Minótaurusz oltja szomját olcsó, vérszínű borral, zöld lángot vet szeme a betérő idegenre; „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel(l)” - mintha szólna újra a mester. Micsoda város, - vajon mikor úszott el álmából az idő kik döntötték le egéről isten katedráját terein kik mészárolták le az angyalokat és éjszaka, elhagyott parkjaiban kik igézték halálos csókká a verset és kik hallgatták el, a holnapi szélbe kiáltott ölelést..? FÖLDESI JANOS Pista bátyám fejfájára (Sinka István emlékére) Viola szín alkonyatban időtálló nagykalapban hányszor kínja, könnye fakadt ott ballag a nagy ég alatt Bojtár éltű nagy szerelme mintha még most is terelne, virágporát igaz szája csak úgy hinti a világra. Szíve-lelke csipkebokor, bimbót tövist is ver olykor, láng csap ki az ötujjából, sír az este fájdalmától. Átveszem én juhaidat élesztgetem álmaidat a nagy eget szűröd, botod aki Téged megvallatott 1970. április
