Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-01-15 / 2. szám
1992. január 15. 5 PAKSI HÍRNÖK melyek szerint a földtulajdonosok a saját birtokukon is csak akkor mosathatnak aranyat, ha erre a király külön engedélyt ad nekik. Bonfini ekkor írja: Nemcsak a hegyek méhében rejtezik arany, hanem nem egyfolyónak vize aranyszemcséket hord magával, s néha másfél font súlyú aranyrögöket görget tova...” S hogy ez a tudóiftá-ia nem légből kapott híreszteléseken alapszik, azt Heltai Gáspár is igazolja. (Egyébként az ö művében maradt fenn az aranyász szó első írásos magyar említése.) írja, hogy Erdély őqlakói is dúskálkodtak aranyban, majd így folytatja: „... Az Erdélyország nemigen nagy ország, mert Bánfi-Hunyadtól mind Türcs váráig, mely Brassón túl vagyon, alig vagyon negyven mélyföldig a hossza, a szélessége alig vagyon húsz... De az embereknek nagyobb része mind aranyászok. Mert a hegyekből és patakokból kiváják a fövenyt, és megmossák azt, és szép drága aranyat mosnak ki belőle, és gyakorta olyan aranyokat, oly szép szömeket és góstyánokat találnak benne, hogy egyik egy girát, egynéhányszor két vagy három girát is nyom...” (Krónika az magyarok dolgairól, az Erdélységnek nagy voltáról és bódog voltáról, Kolozsvárott, Anno 1575.) Az 1523. évi 39. törvénycikkely ismét szabaddá nyilvánította az aranymosást. Egy 1669. és 1671. között hazánkban utazgató angol tudós, Brown(e) Eduard említi könyvében (Account of several travels in Hungária, Servia... London, 1673.), hogy a magyarországi aranymosók „gyakran az aranyat hordozó folyóvizek fenekére birkabőröket fektetnek, úgy, hogy a nehéz aranypor a gyapjú szálai közt megakad...” íme, a görög hőskölteményből ismerős aranygyapjú! Csupán azt sajnálhatjuk, hogy az angol tudós (aki később az angol király orvosa is lett) ennyire szűkszavú volt. I. Lipót 1696-ban intézkedik,,az aranybányászatra és az aranymosásra nézve is. Meghagyja Apor thesaurariusnak, hogy legyen gondja fönntartani a bányavárosok mindazon szabadalmait, melyeket azok a magyar királyok vagy fejedelmek alatt kaptak. Legyen gondja arra is, hogy az aranyászok az aranymosó helyekről el ne távozzanak, s a földesurak szolgaságába ne vettessenek.” Mindezek azonban csak távlati jelentőségű intézkedések. Előbb részletes tájékoztatást akar az erdélyi arany állapotáról. Ez okból báró Thavonath Albert felső-magyarországi bányaprefektust küldi le 1699-ben azzal a meghagyással, hogy a helyszínen tanulmányozza a fennálló állapotokat, jelentést és javaslatokat tegyen. „... Minthogy nemcsak többen mondják, hanem általános hír és minden történelem bizonyítja, - mondja rendeletében -, hogy az erdélyi provincia a természet egyéb ajándokai közt különösen ércekkel és ásványokkal gazdagon meg van áldva, különösen arany-, ezüst- és kéneső bányászata haszonnyal űzhető: szándékunkban van a közös jóllét és az előfordulható szükségletek födöztetése végett használni azon jókat, melyekkel a természet ezen országunkat megáldó: és minthogy az erdélyi bányászat semminemű renddel nem űzetett, hogy azon kincs, mely - általános kárra - a föld alatt marad, kihozassék.” Ezért megbízza Thavonathot, hogy Erdélybe menjen, „s ott magát a parancsnokló tábornoknak és Apornak bemutatván, biztos tudomást szerezzen a bányászatról és az aranymosásról is, melyet ,Loturae, lampiones auri’-nak neveznek, különösen pedig Köleséri Sámuel orvossal ismerkedjék meg, ki a bányászat körül irodalmilag sokat fáradozott.” Köleséri Sámuel az erdélyi aranybányászatról írt egy nyomtatásban is megjelent értékes munkát Auraria Romano-Dacica címen. „... Az I. Ferdinánd idejéből való okiratokból láttuk - rendeli Lipót, - hogy aranyban különösen gazdagok és sokat bányásztak ki az abrudbányai, offenbányai, körösbányai és Kisbánya közti hegyekben...” Ezeket ajánlja tehát leginkább megbízottja figyelmébe, úgyszintén az aranymosást és a radnai ezüstbányát. 1702-ben I. Lipót még részletesebb intézkedéseket tesz. Kiküldi Köleséri Sámuelt, akit közben erdélyi bányafelügyelővé nevezett ki, hogy az abrudbányai városbíróval az Abrudbányán és vidékén levő bányákat vizsgálja felül, a rendetlenséget szüntesse meg, s hogy célszerű intézkedéseket tegyen úgy a bányászat, mint az aranymosás tekintetében. A bányászott és a mosott arany csempészete akkor már nagyon régen divatban volt, s az arany felvásárlói főként a bányászokat vették célba, akiktől sokkal olcsóbban vehették meg az aranyat rnint az aranymosóktól. Kiderül ez Lukács Béla Az arany rabjai című könyvéből (1872): „... Mivel az arany beváltásánál a kincstár sokat levont, a bányász érintkezésbe lépett az aranycsempészekkel s így folyvást jókora aranyérték vándorolt túl az ország határain. De ezért élt, ezért volt a gozár, aki megvette az aranyat potom áron...” Hogy miért volt inkább kiszolgáltatva az aranybányász a csempészeknek, mint az aranymosó? A válasz roppant egyszerű. Az aranymosó engedéllyel űzte mesterségét és ezért hivatalosan értékesíthette aranyát - a mindenkori hivatalos áron. Ez csupán nem egy adott lehetőség volt hanem egyenesen kötelesség, melynek elmulasztása sokszor nagyon szigorú büntetést vont maga után. Az aranybányászok többsége azonban (amennyiben nem ő maga volt a bányatulajdonos) csak lopással juthatott aranyhoz, s így azt hivatalosan nem értékesíthette. Az aranycsempészek ezt nagyon jól tudták, s vissza is éltek a bányászok teljes kiszolgáltatottságával. Többnyire nevetségesen kis összeget fizettek az ilyen lopott aranyért Csakhogy a csempészet nem maradhatott titok Lipót előtt, s ha teljes egészében megakadályozni nem is tudta, legalább a kilopott és csempészeknek eladott arany mennyiségét akarta a minimumra csökkenteni a szigorú rendeletekkel. „... Ha pedig a csempészet mégis lábra kapna az azt tiltó nyíltparancs ellenére, Abrudbányán kihirdettetvén, semmi fáradság ne kíméltessék azok megfogására és megbüntetésére - iuxta patentes et leges patriae in exemplum et terrorem aliorum...” Az imént említett könyv szerzője úja könyve 98. oldalán a következő sorokat: „... Akárhányszor máléjával együtt nyel el egy kis darabot az aranyból a bányász, sőt ismertem olyat is, ki hosszú körmöket és hajat növelvén, mikor aranypornál dolgozott, mindegyre vakargatta a fejét, — otthon aztán jó adag aranyat fésült ki belőle...” (Érdekes, hogy ugyanezzel a módszerrel csapták be az aranyparti bennszülötteket is a belga kereskedők!) 1700-ban Lipót „a nyers vagy olvasztott arannyal való kereskedéstől a zsidókat és görögöket halálbüntetés terhe alatt eltiltó.” Nem is hagyott alább a Jó” bécsi királyok ügybuzgó gondoskodása, hiszen nagyon jól tudták ők tanácsadóik és besúgóik révén, hogy Erdély szinte kimerfthetetlen kincsesbánya, hogy „Erdélyország bányái több aranyat adnak, mint azonkívül összes Európa...” (Folytatás a következő számban)
