Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-01-15 / 2. szám
PAKSI HÍRNÖK 4 1992. január 15. Az arany, folyóvizeink fövenytorkolataiban bőven találtatván, már a rómaiak idejében a bennszülött quadok által nyeretett...” (Egyetemes Magyar Encyclopaedia, III. k. 698. o. Pest 1861.) N. LÁSZLÓ ENDRE A honi aranymosás rövid története 2. A regék szerint a honfoglaló magyarok „egy lelőtt uadkan által találták föl (Abrudbányát). Kedvenc mulatságukat űzték apáink a bércek közt: vadásztak, de a lelőtt vadkant nem tudták feltalálni. Egyszer reátaláltak a hegymosásban, hová a megdagadt havasi patak ragadta magával. A tüskék (sörték) tele voltak aranyfövennyel. S midőn követték a havasi patakot, Abrudbánya romjaira bukkantak...” De még véletlenül sem aranyat bányászó vagy mosó dákokra!... Ugyanígy - vadászat közben - fedezték fel a felvidéki folyók aranygazdagságát is, amikor „egy lelőtt sólyom begyében” aranyszemcséket találtak... Ezek ugyan csak regék, de nem minden valóságalapot nélkülöző regék! Hiszen több felvidéki folyóból, patakból évszázadokon keresztül mosták az aranyat úgy a honfoglalás előtt, mint a honfoglalás után. S ma már a csehszlovák szakemberek előtt sem titok, hogy egykor a Magas-Tátrában jövedelmező aranybányák voltak. Tudtak ezekről az ősi bányákról az arany régebbi magyar szakemberei is... Hogyan is nézhetett ki ez a vidék a honfoglalást megelőző és követő évszázadokban? A szláv törzsek csak a 6. és 7. századokban telepedtek le - szórványosan - a Felvidéken. Behatolni azonban nem mertek a magasabb hegyek közé. A Magas-Tátrát vallásos félelmükben az istenek hegyének tartották. Évszázadok peregtek le az idő homokóráján, s a hegység érintetlenül állt büszke szépségében. A XIII. században indult meg a német telepesek bevándorlása a Szepességbe, amelyet akkor még sűrű erdő - ahogy akkor hívták - a Tátra-erdő - borított. Ezt az egyik oldalon a Hernád és a Poprád folyó, a másik oldalon a Vág és a Garam (mindkettőből mostak aranyat még századunk elején is) határolta. Hogy mégis volt átjáró a Tátra rengetegében, azt történelmi dokumentumok bizonyítják, amelyek szerint Béla király 1241-ben erre menekült hadainak maradékával, a tatároktól elszenvedett vereség után. Új hullámot jelentett a Tátra megismerésében az akkori aranyláz. A gyors meggazdagodás reményében nemcsak a környék lakói húzódtak fel a magasabb régiókba, de messze idegenből is jöttek ide kalandorok, főleg morvák, lengyelek, svájciak, németek, sőt még olaszok is. Hogy vágyaik valóra váltak-e, arról nem maradt sok feljegyzés, de még a XVIII. században is sok értelmiségi adott annak a meggyőződésének kifejezést, hogy a Tátrában kimeríthetetlen kincsek rejlenek. így vélekedett például Bél Mátyás történész és geográfus, Georg Bucholtz evangélikus lelkész és Christian Generisch szepességi mineralógus is... Sok-sok dokumentum szól a dunai aranyászokról. „... Az aranyászok népe a dunamenti (Öreg-Duna) falvak lakosaiból került ki. Aranyos (Csallóközaranyos, ma Zlatná na Ostrove), melynek eredetét is az arany ászaihoz fűzi a rege, leál (a Lél-törzs egyik ősi faluja), Baka, Bodak, Csicsó, Doborqaz, Füss, Kolozsnéma, Medve, Sül, Szap, Vajka; a Szigetközben pedig: Ásvány, Lipót, Remete az igazi arany ász telepek...” Aranyosról például ezt olvashatjuk Révai Nagylexikonéban: „Aranyos nagyközség Komárom vármegye csallóközi járásában. Igazi régi helység, már 1094. említettik Anreus locus név alatt, nevét a Duna aranyat hordó fövenyéről vette, melyet lakói kimostak. Aranyosmarótot (ma Zlaté Moravce) 1075-ben említik Géza király oklevelében. »....Az Árpádok alatt aranyat mostak itt a Zsitva homokjából, s akkor kunok lakták...«” Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című munka 18. kötetének 38. oldalán ez olvashatjuk: „... Barsmegye székhelye Aranyos-Marót. Valószínű, hogy előnevét az aranymosástól vette, hisz már Nagy Lajos király 1347-ben engedélyt ad az aranymosásra Kis- Tapolcsány határában, s a kistapolcsányi vizek az aranyosmaróti réteket öntözik...” 1308-ban egy magát meg nem nevező domonkos barát utazik át Magyarországon és többek között a következőket írja: „... Legelőkben, kenyérben, húsban, aranyban és ezüstben bővelkedőföld ez... a folyók legtöbbjének homokja aranyat hord. Ezért aztán Magyarországon az urak állandóan mosatják, termeltetik és gyűjtik az aranyat...” Legrégibb okleveleink az Árpád-korból valók. Megparancsolják, hogy minden mosott aranyat a királynak kell beszolgáltatni. Róbert Károly 1327-ben és Nagy Lajos 1351-ben kelt okleveleikkel szabaddá tették az aranymosást. Az eddig elmondottakhoz még tudnunk kel! azt is, hogy a Kárpát-medence területén, bár igen sok helyen dívott az ősi aranymosás, négy helyen volt igazán nagy jelentőségű. Ezek a helyek a következők: 1. a Pozsony és Esztergom közötti Duna-szakaszon, tehát a Csalló- és a Szigetközben; 2. a Muraközben és a Dráva mentén egészen Barcsig; 3. az Erdélyi-érchegység vidékén; 4. a Felső-Tiszánál. Ezeken a területeken egész helységek népe szinte kizárólag aranymosásból élt, s ennek nem csupán az volt az oka, hogy ezeken a helyeken több volt, nagyobb volt a folyók fövenyének aranytartalma, hanem az is, hogy más volt a táj jellege, mások a természeti adottságok, s így a lakosság életmódja is alapjában különbözött más tájegységek lakosságának életmódjától. Vegyük például a Csallóközt, vagy a Szigetközt! „... Ma ugyanis e hatalmas szigetség egy összefüggő geológiai egészet alkot, mely a Kis-Dunának évről-évre való elapadása folytán ma holnap szigeti jellegét is elfogja veszíteni. Hajdan a Csallóköz nem volt geológiai egész. Ha a XIII. század okirataiból a sziget vízhálózatát reconstruáljuk, akkor azt látjuk, hogy száz meg száz vizág ugyanannyi külön szigetre darabolja fel.” (Ortvay) Érthető tehát hogy itt nem a föld nyújtott megélhetést a lakosságnak (az összefüggő töltésrendszer kiépítése és a vizek lecsapolása előtti időszakban), hiszen a folyóágakkal feldarabolt mocsarakkal és a hatalmas őserdőket alkotó mocsári tölgyesekkel borított száz és száz szigetet évente legalább kétszer elárasztotta a Duna, s ezért a földművelés itt évszázadokig nem válhatott jelentős gazdasági tényezővé. A lakosság kenyéradója tehát nem a föld, hanem a víz volt itt, ahol a honfoglaló magyarság még évszázadokig szabadon hódolhatott négy nagy ősfoglalkozásának: a halászatnak, vadászatnak, pásztorkodásának és az - előzőeknél nem kisebb jelentőségű - aranymosásnak. A Duna rendkívüli hal- és az erdők páratlan vadgazdasága, a kora tavasztól késő őszig zöldellő rétségek aránylagos jólétet biztosítottak a sziget lakosságának még a legnagyobb aszályok, és viszonylagos védettséget még a hoszszas háborúskodások idején is. Az aranymosóknak meg éppen a rendszeresen ismétlődő áradások biztosítottak megélhetést, hiszen ezek „terítették meg” mindannyiszor arannyal a partokat és a zátonyokat Szinte szó szerint ugyanez volt a helyzet a Szigetközben és a Dráva mentén is... Való igaz, hogy a töltésrendszer - olyan, amilyen - kiépítése után szegényedett el Csallóköz népe, bármilyen hihetetlennek is tűnik ez. Néhány idézet igazam bizonyítására: „... Miután a Duna közönséges áradásai ellen 1830-dik évtől kezdve 1846-dik évig 20 mérföld hosszú körtöltéseket emeltünk, ez által különösen a Pozsony megyében fakadó és egyéb belvizek ki nem folyhatván, Komárommegyében közönségesen féléven át, a jelen rendkívüli évben pedig már 3/4 éve peshednek, és 50-60 ezer holdnyi mocsárt képeznek...” 1879-ben (július 27-i szám) ezt olvashatjuk a Komárom című lapban: „...jobb volna talán a dunai töltéseket elszakgatni, lennénk úgy mint voltunk ezelőtt; mert úgy belvizeinktől előbb megszabadulnánk, s ha másunk nem, legalább legelőnk és rétünk volna (az erdőket már előbb, főként a szabadságharc utáni időkben kiirtották az osztrákok,hadászati okokból’, s ezután foglalta el az értékes erdők helyét itt-ott a fűz- és a nyárfa), míg most semmink sincs...” Ez az elkeseredett hang nagyon híven kifejezi, milyen eredményekkel és következményekkel járt az árvédelmi társulat „üdvös” ténykedése, s egyúttal a becsapott csallóköziek hangulatát is. A kellő tapasztalatokkal rendelkező szakemberek hiánya akkor, a Csallóköz életébe való esztelen belekontárkodás csakis ezt eredményezhette!... A bősi vízlépcső még sokkalta komolyabb problémákat okozhat, viszont segít megoldani a sovén szlovák politikusnak a csallóközi magyar kisebbség problémáit! De folytassuk csak az aranymosással, nehogy megírjam véleményem a Dráván építendő vízműről, s annak előre kiszámítható következményeiről is! Az 1425-ös esztendő májusában Zsigmond király Tatán van, s az uraktól itt tudja meg, hogy hazánkból igen sok aranyat, főként mosott aranyat visznak, csempésznek ki külföldre (a mosott arany mennyiségének ellenőrzése ugyanis lehetetlen volt, s ezt csak a rómaiak tudták megoldani, akik rabszolgákkal dolgoztattak)... A király szigorú rendelettel betiltja, hogy a külföldiek feldolgozatlan aranyat vásárolhassanak Magyarországon. Mátyás király 1486-ban is ad ki aranymosásra vonatkozó rendeleteket,