Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-04-08 / 8. szám
Paksi Hírnök KÖZÉLETI FOLYÓIRAT 1992. április 8.____________________ÁRA: 16,50 Ft________________________IV. évf. 8. szám „így volt ez itt is” A Sváb passió Györkönyben Rohn Mátyás polgármester köszöntötte a nézőket, Buglya Sándor filmrendezőt és Figler János országgyűlési képviselőt a györkönyi művelődési házban, a Sváb passió című film bemutatása alkalmából. A XVIII. században Budaörsre települt németek utódai tanítójuk vezetésével valóságos Jeruzsálemet építettek föl a Kőhegyen és először 1933-ban mutatták be a passiót. „Összeállt egy csomó ember, a jelmezeket a tanító tervezte, az asszonyok megvarrták. A nézőtéren kétezer ember is elfért. Gyönyörű dolog volt.” - mondja a film egyik szereplője. Élték a maguk életét zárt közösségükben, eljátszották évente Krisztus szenvedéstörténetét. Nemsokára azonban az ő szenvedéstörténetük is elkezdődött. ’45-ben az úrnapi körmenetből szedtek ki embereket és vittek internálótáborba a nyomozók, később a kisbíró kidobolta (ő is alig tudott magyarul), hogy nem szabad tovább németül beszélni. ’46 januárjában aztán (egy vasárnap) rendőrség szállta meg a falut. „Volt akinek 24 óra ideje volt volt akinek 4 óra, volt akinek még annyi sem, hogy összeszedje a kis holmiját és vigye...” (A budaörsiek semmit sem tudtak a kitelepítésről, mert a helyi hatóság nem hirdette ki a kormány közleményét.) Másfél napi várakozás után indult meg hóban és fagyban az első szerelvény, utasaik a magyar himnuszt énekelték. Személyenként húsz kiló élelmiszert a legszükségesebb ruha- és ágyneműt valamint kéziszerszámaikat vihették csak magukkal. Néhány hét alatt több mint nyolcezer embert szállítottak el a faluból Németország nyugati övezetébe. A gazdátlanul maradt házakat a „partizánok”, az „ellenállók” foglalták el vagy fosztották ki, a pincesor présházait (amelyek megmenekültek a bombázásoktól) lebontották, a követ, a fát széthordták, a kőhegyi Jeruzsálem is elpusztult. (Folytatás a 2. oldalon.) Hagyományőrzés Egy idős asszony igazít útba. A porta előtt áll, előre köszön, mint a faluban szokás. Alig járok pár utcával a város szívétől. A városháza előtt pezseg az élet, hektószámra mérik a sört, a nép mulat Itt azonban csönd van, az állandóság csöndje. Az út is poros, errefelé idős emberek laknak, s talán ha két ház van, ami új. Az is sátortetős.- A Berkiéket keresi? - kezével szemellenzőt formál, a lemenő nap utolsó lobbanása ellen védi arcát. - Ott lesz a lakodalom - mutatja az utat. Megköszönöm. Az épületet parasztház formájúra készíttette el a gazdája a kilencszázas évek elején. Lepusztult ház benyomását kelti, homlokzatán mállik a vakolat, ablaküvegei töröttek. Befordulok a kapun, szúette deszkái között macska surran át. Csirkebelet húz maga után, vége a porban lóg, egy bokor alján tűnik el. Az udvar gondozatlan, csak néhány maszatos testű cigánygyerek ül a folyosó magasított szélén. Játszanak, az egyik szőke, később tudom meg, hogy a vajda nevelt fia. Honnét vehette magához, nem kérdezem. Vendéglátóm középmagas férfi, éppen az asszonyokat dirigálja. Készítik a vacsorát. Egyébként ő a helyi Cigányszövetség elnöke is. A város képviselő-testülete 80 ezer forintot szavazott meg részükre, ennyiből gazdálkodnak.- Gyere! - int felém kezével. A pincébe megyünk, vagy húsz-huszonöt lépcsőfok vezet le, lent hűvös van. Tenyerünk melegétől gyöngyözik a sörösüveg oldala. Megkóstolom a szeszt, hideg.- Pedig ilyenkor jó - neveti el magát. Fogai hiányosak, s ami megmaradt, az is sárga a dohánytól. Arcára fénycsík vetődik, borostás állán ezüstcsillagok ütköznek ki. Belenyugodva meséli: nem elégedett a város új uraival. Mindenki a saját szakállára dolgozik.- Azelőtt nem volt ilyen nagy a reprezentálás - mondja, majd szeme felcsillan. - Én cigány vagyok, és meglátod olyan lakodalmat tartok holnap, hogy megemlegeti a város. Hagyományőrző lakodalmat Voltál már igazi cigánylakodalomban? - veti felém a kérdést.- Igaziban még nem - válaszolom. (Folytatás a 2. oldalon.)
