Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-04-10 / 4. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. április 10. JÓZSEF ATTILA Imádság megfáradtaknak Alkotni vagyunk, nem dicsérni. Gyerekeink sem azért vannak, hogy tiszteljenek bennünket s mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk. Hiszünk az erő jó szándokában. Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, akár az égben laksz, akár a tejben, a nevetésben, sóban, vagy mibennünk. Te is tudod, hogyha mi sírunk, ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, akkor szivünkben zuhatagok vannak, de erősebbek vagyunk gyönge életünknél, mert a fűszálak sose csorbulnak ki, csak a kardok, tornyok és ölő igék. Most mégis, megfáradván dicséreteddel keresünk új erőt s enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: Szabadíts meg a gonosztól. Akarom. sfc íjc íjc íjí íjc Istenes imádsággal A KÖLTÉSZET NAPJÁRA A leírt szónak hatalma van, de méginkább hatalma van a költészetnek, ami korokon és időkön át forradalmat volt képes csiholni a népek lelkében. Mégha csendes forradalmat is. Átok ül rajtunk s átok ül a magyarságon is: lassan ezerszáz esztendeje. A vers, a zene azonban megmosolyogtalja Gellért püspököt is. Magyar szimfónia, amely fölrajzolja a Kárpát-medence egére Vörösmartyt Petőfit, Adyt Babitsot József Attilát s föl Pilinszkyt Nagy Lászlót Kormos Istvánt Weörest és Csoórit Múlhatatlanul, s az idők végeztéig. Igen, múlhatatlanul, hiszen ideköt minket a születés joga. S ideköt bennünket a távoli harangszó is, amely Erdélyből hív, szólít Istenes imádsággal. S arcunk síkja ránctalan, mint a föld, s a ráhulló, szánkról rápergő szavak súlyosak. Súlyosak, mint a Psalmus Hungaricus szavai: Gyűlöletes, ki ünneplő wháját / s virágos lelkét fitogtatva henceg. / Mi elesettek, páriák vagyunk.., / testvérek a nyomorban és a bűnben,/sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek./Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, / dúljon a boldog, éji álmokon, / seperjen át a fekete, / tarajos és hideg hullámokon / vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél, /Babylon vizeinél:/Epévé változzék a víz, mit lenyelek,/ ha téged elfelejtelek!/Nyelvemen izzó vasszeget/ üssenek át,/mikor nem téged emlegeti/ Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága! Magyar sors! A szétszórattatás fájdalma, s Jeremiás fájdalma, amint a pusztuló Jeruzsálemet siratja, s a mi fájdalmunk, amint József Attila fölzokog lelkűnkben. Legyen könnyű neki a föld. S legyen a miénk a nyelve, hogy csendesen mondhassuk: Isten, áldd meg a magyart. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA Láng és pipacs Nagy IL Sándor olajfestménye A vers a megrajzolhatatlan pillanat hatalmát hordozza. Titkokat őriz. Az összeolvadó színek, elhalványuló árnyalatok és a váratlanul felizzó színkitörések titkait. Láng és pipacs. Rózsavirágzás és csillagfény, s a széthajtó tűzijáték-virágok lángvöröse. Virágbársony és ibolyamély, nefelejcshalvány és lepkekék, égtiszta és vízsötét. A vers fehér is, hótisztaságú: a fák közül messzelátszó házfalak békéje és a margarétás rétek egyszerűsége üzen vele. A vers titka rejtőzik minden színben. A zöldben is, a mindig változóban, a rügybontáskor ébredőben s a téltől gyötört fűben hamvadóban. Pillanatcsodák, villanásnyi fellobbanások, verssorok. A nyári napok aranyragyogása, a repcetáblák hajladozása és a deszkakerítésen áthajtó napraforgó tányérok teltsárgája. A vers csodáit rejtegeti a szürke szín is: a diófalombba ágyazódott alkonyat és a galambkönnyű fuvallat találkozását, a kökénybokrok alján motoszkáló áthatolhatatlan sűrűség tompaságát, a havastetejű apró házak füstkígyóit, amint beleringatják magukat az éjszakába. És otthona van az esték feketéjében, a dombokra ráterített éjszakákban, s a csillagsugárzást kioltó felhős sötétségben is. Benne él a fatörzsek barna árkaiban éppúgy, mint ahogy benne él a bogarak páncél-fényeiben, s a szétporló rögben, alig-láthatóan, alig-tapinthatóan, titkokat őrzőn és titkokba rejtőzve. Benne él tekintetünkben is. Lángol és hamvad. Hamvad és újra ég.
