Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-11-20 / 20. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. november 20. A másként gondolkodó művész (Folytatás az 1. oldalról) denki elmondja elképzeléseit, kicsit hasonlóan ahhoz, mint, amikor az építtető a már előzőleg kockás papíron megtervezett házára szeretne helyeslést kicsikarni tervezőjétől. Béla türelmesen végighallgatott mindenkit és a következő megbeszélésre elhozta azt, amire senki nem gondolt. És ez határozta meg a darab grafikai megjelenését a továbbiakban. Magam akkor elcsodálkoztam, de ennek nem adtam jelét mivel az alkalmazott jelképek akkor még csak bizonyos gondolkodású emberek számára voltak természetesek, számítottak becsülendő nemzeti örökségnek (1983 tavasza). A sor további közös dolgokban folytatódott - ezeket ehelyütt nem részletezem, hiszen nyomon követhetők -, miközben eljött a pillanat és megfogalmazódott bennem a felismerés: Aba Béla másként gondolkodó művész! No, itt azért álljunk meg egy pillanatra! Hogyan kerül ide ez a mindnyájunk által ismert terminus technikus, hiszen ez egy jól körülhatárolható szellemi kör minősítése lenne az elmúlt negyedszázad során?! Nem! Nem tévesztés, vagy tévedés ez, ha elfogadjuk, hogy a fent említett meghatározás meglehetősen relatív. Vagyis, az ún. másként gondolkodás lehetősége egyáltalán nem sajátítható ki egyoldalú módon, azaz nem bizonyos érdekcsoportok, szellemi alkotók birkanyájmelegének biztosítására létrehozott privilégium. Aba Béla szuverén és magyar másként gondolkodó művész. Talán most megkérdezik magukban: nos, hát mi teszi azzá? Válaszom: az az egyébként igen elszomorító körülmény, hogy az ő időről időre lehorgonyzandó lélekáramlásának magyar felségjelei számkivetetten hánykódnak jobb megértésre és követőkre várakozva. De azért ebben a rendkívül cinikus világban, a földi életet egypólusúvá kényszeríteni akaró erő vehemens munkálkodása közepette mégis történnek olyan találkozások, létesülnek olyan kapcsolódási pontok, melyeknek kölcsönhatásából új erő születik, egyre tornyosuló akadályt képezve a teljes ellehetetlenülés elé. Egy alkotó ember számára nem is lehet nemesebb, embert formáló feladat, mint azon fáradozni, hogy érzékenységét ennek szolgálatába állítsa. Üdvözlöm Aba Béla grafikusművész kiállítását, melyet ezennel megnyitódnak tekintek. Budapest, 1991. október 23-án SZÖRÉNYI LEVENTE Felolvasta Torday Ferenc előadóművész. BÜSZKESÉG Világéletemben városban éltem. A tájnyelv Madocsán lepett meg igazán, ahol másodikosaim „ő”-vel beszéltek. Attól tartottam, így fognak írni is. Megrémültem. Hogy fogom én elérni velük a tantervi követelményeket, a magánhangzók pontos helyesírását? Reménytelenségemben hozzájuk fordultam és megkérdeztem:- Hogy tudlak én megtanítani benneteket helyesen írni? Miért mondjátok ti így, hogy „gyerök”, meg „kérők”? Erikám öntudatosan felállt megigazította a pogácsakenegető ecsethez hasonlatos nagy masnival átkötött csutkafrizuráját széttárta kezeit és minden besenyő büszkeséget beleadva hangjába, közölte velem: Tanító néni, hát nem vagyok én pesti!” Megjegyzem, hogy a kilenc év alatt, egyszer sem találkoztam írásukban olyan e betűvel, ami helyett ő-t írtak volna a madocsai gyerekek. Ez ma is rejtély számomra. BANCSIK CSABÁNÉ ACSÁDI ROZÁLIA Kiáltás és ének fagyos a rög a melleden homlokodon csillagok fáznak de nem hiszem de nem hiszem de nem hiszem hogy téged is meggyaláznak bogarak férgek pókok Isten sereges vak teremtményei rádborul a hangom rádzárul és nem engedi rádborul a hangom és mindegy hogy kiáltás vagy ének mindegy hogy kimondható vagy mondhatatlan és mindegy hogy már végleg nem érzed mit tett a veled elporló idő: végtelenségbe zárulsz és én nem tudom hogyan sirassalak -külön tükrösödik az égre emberarcod és külön a test mi megmaradt belőled megcsúfolva a fényt megcsúfolva a teremtő rendet és nem tudom azt sem meddig enged utánadhajolni létem és nemlétem egyetlen hűséges ura! fagyos a föld a melleden s lassan már semmitől se félek hol ér utánad hangtalan hangom hol talál meg a néma ének a földrehulló az érted áldozó a mindenséget áldó-átkozó kiáltás hol ér el téged hol talál kiszakíthat-e belőlem a halál lassan mindegy már ez is -nem lényeges egészen érvénytelen csak önmagának létező csak önmagától kérdező csak hangosan kimondott kérdés nem több mint bármely vízió mint bármely visszahulló átok! határtalan a te hallgatásod mély és erős konok kitartó győzhetetlen maga a föld sötétje maga a néma Isten! jaj apám! siratlak és mindegy hogy kiáltás vagy ének: elfoglalod a mindenséget léted és hiányod csak így egész jaj apám hiszen még ez is kevés ahhoz ami voltál s ami lehettél volna még de kihúnytak fölötted a gyertyák s arcodat betakarták az esős nappalok s már nem lehetek s már nem vagyok más neked se több se jobb se kedvesebb mint bármi más a rádzuhanó föld felett s hiába hiszlek immár tűznek hiába hiszlek víznek vadvirágnak a csend sötét körötted a föld nehéz s homlokodon a csillagok fáznak