Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-11-20 / 20. szám
1991. november 20. 9 PAKSI HÍRNÖK Találkozások 1. Irodalmunk szabadságharca Gálosi János gimnáziumi tanár köszöntötte október 15-én - az MDF előadássorozatának nyitóján - Pomogáts Bélát és a hallgatóságot az irodalomtörténész: Irodalmunk szabadságharca 1956. című előadása alkalmából. „1945 utáni irodalmunk történetét úgy is tekinthetjük, mint a szabadságért folytatott küzdelmeknek a történetét; az irodalom autonómiájának többszöri kivívását és elvesztését1’ - mondta bevezetőjében Pomogáts Béla. Az az irodalmi forradalom, amely 1956 tavaszától kibontakozott, sokéves küzdelemnek volt az eredménye. ’49 után, amikor a kommunista párt totális hatalmat szerzett a magyar társadalom felett, amikor nemcsak a gyárakat, üzemeket, a bérházakat államosították, hanem az ország lelkét is államosítani akarták. Ennek következtében a diktatúra teljesen rátenyerelt az irodalomra, kitiltott belőle olyan alkotókat, mint Füst Milán, Kassák Lajos, Németh László, Weöres Sándor, Pilinszky János, Ottlik Géza, Jékely Zoltán... Másrészt a pártpolitika, a pártagitáció szolgálatának a követelményével történelmének legmélyebb válságába taszította irodalmunkat Az előadó felolvasta egyik akkori Kossuth-díjas költő „gyöngyszemét”: Megy Rákosi a tanácsba, Körülötte fia, lánya. Jobbján munkás, balján paraszt, Hangja cseng, mint lélekharang, Lába alatt zörg a haraszt Sztálin halála után, 1953 nyarától a magyar irodalom kezdett magára találni, ebben jelentős szerepük volt a politikai eseményeknek: Rákosit ugyanis a moszkvai pártvezetés leváltotta és olyan kommunista politikust keresett helyette, akinek még volt személyes hitele a magyar nép előtt: Nagy Imre lett a miniszterelnök. (Pomogáts Béla emlékeztette az idősebb hallgatókat Nagy Imre 1953 júniusában, az országgyűlésben elmondott kormányprogrambeszédére.) „Föllélegzett az ország.” (Az erőszakos téeszszervezéseket leállították, életszínvonalemelést ígértek, az ártatlanul bebörtönzötteket, internáltakat szabadon bocsátották.) A Nagy Imre-korszak (’53 nyarától ’54 őszéig) jótékony hatással volt a szellemi életre: visszatértek az irodalomba a kiutasított írók, oszlani kezdett a szocialista realizmus dogmája, azonban ’55-ben az irodalom autonómiája újra súlyos veszélybe került, ugyanis Rákosi, az MDP főtitkára maradt; ebben az évben a szovjet vezetés újra konfliktusba keveredett a nyugattal és létrehozta (a közép-európai szocialista országok megrendszabályozására) a Varsói Szerződést, Rákosinak sikerült Nagy Imrét a hatalomból eltávolítania és személyes hívét korábbi titkárát Hegedűs Andrást nevezték ki miniszterelnöknek. Az irodalomban is megpróbálták helyreállítani a korábbi állapotokat fokozatosan korlátozták az írók lehetőségeit Őszre súlyos sérelmek halmozódtak föl az irodalmi életben, ezeknek adott hangot a memorandum, amit írók, újságírók, színészek, képzőművészek írtak alá. (A memorandum aláírói konkrét intézkedéseket is követeltek: a Nemzeti Színház játssza újra Az ember tragédiáját), mutassák be újra Bartók műveit Illyés Gyula, Benjámin László, Nagy László verseskötete jelenhessen meg, adják ki Németh László ’49 óta asztalfiókban várakozó regényét az Égető Esztert Az aláírók ellen hatalmas hajsza indult; a Vasas Szakszervezet székházában rendezték meg azt a pártókbvát, amelyik a memorandum aláíróit elítélte. (Ugyanabban a teremben tartottók 1949-ben a Rajk-per főtárgyalását „ennek a teremnek már vérszaga vök”. Újra vége lett az irodalom autonómiájának. Következett ’56 februárja, az SZKP XX. Kongresszusa, ahol Hruscsov leleplezte Sztálin bűneit (A beszédet nem hozták Magyarországon nyilvánosságra, de a nyugati rádióadókon keresztül megismerhette a magyar közvélemény.) Az akkori rendszer bírálatának két legfontosabb fóruma: az irodalmi sajtó (elsősorban az Irodalmi Újság) és a Petőfi kör. Október 23-tól a forradalom történetéhez erős szálakkal kötődik az irodalom története. Az írószövetség mindvégig jelen volt a forradalom eseményeiben, a Bem-szobornál Veres Péter ismertette a szövetség 12 pontját, november 2-án jelent meg az Irodalmi Újság híres forradalmi száma, benne Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse és Németh László, Déry Tibor, Tamási Áron, Hubay Miklós, Örkény István írása. A november 4-i szovjet beavatkozás után a magyar szellemi élet leglátványosabb cselekedete az írószövetség december 28-i közgyűlése, ahol elfogadták Tamási Áron szövegezésében a Gond és hitvallás című nyilatkozatot Ez volt a magyar irodalomnak akkor az utolsó szava, azután írókat tartóztattak le, megkezdődtek az íróperek. „Mindaz, amit az irodalom szabadságharca felszínre hozott; az ma is élő példa. 1956 a magyar történelemnek egyik sarokpontja. Hűség az ’56os eszményekhez. Ez lehet a forrása egy új nemzeti egységnek, közmegegyezésnek” - fejezte be előadását Pomogáts Béla. G. L------------------------------------------------------------------------------------------------------------'í Fájdalmaink Lassan indul a körmenet, a homokkőből faragott Szentháromságszobrot gyertyák világítják meg. Mozdul a levegő, a viaszba ágyazott kanócon a láng megnyúlik, mint Dali ecsetje alatt az időt számláló óra. Szétfolyik minden, szétfolyik Szent Sebestyén kicsavart végtagja, a recsegő oldalbordák közé vágódott nyílvessző, a párkányra helyezett kenyér. Vékony ujjak igazítják meg a ruhát, mint gyónás előtt szokás a szoknya ráncait. Valahonnan föntről hallik az allelújás ének. Az utat szegélyező nyárfák rejtekéből varjúcsapat károg. Szétrebbennek, menekülnének tornyos felhők árnyékába, de röpülésük nehéz, mint a gyermekét temető leányanya lelke. A lány keresztet vet, válláról elmozdul a kendő. A sűrű kötésű berlinert nagyanyjától örökölte meg, illik hozzá, valahogy asszonyos formát ad testének. Azóta az öregasszony arca szétfolyt az időben, talán olcsó koporsófáját is széthordták a bogarak, ki tudja. Megered az eső, először lassú, nagy cseppekben hull alá, később záporrá kerekedik. Haját veri, hátát áztatja, a kendő ólomsúllyal szorítja mellét, derekáról a hosszú térdepléstől elcsúszik, s csak a vékony ing fedi veséjét. Fázik, lábának csontja alatt sikamlóssá válik a makadámkő, egyensúlyát veszti, kezével a vasrácsba kapaszkodik, mozdulatától kavics csikordul, aprót, alig hallásnyit. Elalszik, sovány felsőteste ráborul a kenyérre, hajával védi a mállasztó eső ellen. Az égen fénycsík keletkezik, ösvény szeli át a megremegő mennyboltozatot: valamikor Mózes láthatta így az eget, s láthatta a megnyíló Sás-tenger kéken magasodó falát. A plébánia ablaka alatt elhelyezett kolduspadon egy gyerek húzódik meg. Vállát nekiveti a hideg márványfalnak, fejét arra hajtja. Ébren van, égő szemében elúsznak a Szentháromság-szobor kőszentjei, elúsznak a röppenni készülő galambok, elúsznak a Kálvária fölött mozduló felhők. Éhes, gyomra összeszűkül a fájdalomtól. A lányt nézi, s az egyre halványodó halogénégő fényét, amint szabályos köröket rajzol a nedves úttestre. Kihalt a tér, a sugarasan becsatlakozó utcákból csak néha vetődik ide egy-egy hangfoszlány, különben csend van mindenütt. A perceket sem számolja, a szemközti templom toronyórájának számlapja árnyékba borul, a hold épp az imént födte el arcát egy felhővel. A gyerek éhes, gyomrába késpengényi fájdalom hasít, a lányt nézi, s a kenyeret, ami hirtelen mozdulatától előtűnik haja alól. Az egyik ház kapubejárata alól autó gördül az úttestre, hangosan felbőg a motor, majd egyik pillanatról a másikra nagyot döccenve megáll. Fiatal kötök száll ki a kocsiból, fehér pólóján valamiféle torz emberfej szakad ráncaira. A torzó szeme mellkasára tapad, s úgy világít a sötétségben szembogarának vöröse, mint egy gorgó-fejé. A kötök becsukja a kaput, a nehéz kulcs olajozottan csússzon a zárba, elfordítva a lamellákat. Beszáll a kocsiba, sebességre vált, az autó egyre gyorsabban gurul el a házak mellett. A tér öble innen már jól kivehető. Valahol előtte magasodik a Szentháromság-szobor kőbe nehezedő vasglóriája, s az az imbolygó leányalak, aki épp az imént lépett le a talapzatot körülölelő padkáról. A gorgó-fejes kötök fékezne, de ideje sem marad rá, s csak azt érzékeli, amint a lány nekivágódik a szélvédőnek, s mint egy rongybábu úszik a levegőben. A lány feje szegletkőnek csapódik, orrán-száján ömlik a vér, gyönge medret vájva a makadámkövek között. Tört kezére, lábára rácsavarodik a berlinerkendő. Hajára kosz, piszok s remegő agyvelő merevül. Még tusakodik a halállal, de ez is inkább csak az izmok utolsó rángatózása, inkább csak a lélek szárnyalása a testből... Ismét csönd van, halállal vajúdó, hátat borzongató csönd és hideg. A hold ellibbenti arcáról a felhőket sfényujjaival öleli udvarába a lányt s a gyereket, aki mint Gergő öreg Csoszogja húzza beteg lábát, hóna alatt tartva a meleg kenyeret. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA V____________________________________________________^
