Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-10-09 / 17. szám
1991. október 9. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni GIPSZSONKA B. G. visszaemlékezése 1. Bősnél, hatvan kilométerre Komáromtól estem fogságba 1945. április elsején. Két-három orosz őr kísért bennünket Komáromba; valahol egy majorban éjszakáztunk. Odajött az egyik katona; mongol vagy milyen származású és azt mondta; mehetünk, amerre látunk. Arra gondoltunk, hogy még előttünk van a Duna, azon még át kellene kelni. Nem mertünk nekiindulni, mert azt még nagyon ellenőrizték. Mentünk még egy napig, amikor elértük Komáromot, a mai Komárnót (ami a cseheké), még ott is el lehetett volna tűnni valamelyik kapualjban, csakhogy találkoztunk olyan civilekkel, akik nem jó szemmel néztek ránk, szerintük megérdemeltük a sorsunkat. Attól féltünk, ha szökés közben elkapnak bennünket, még nagyobb bajunk lesz. Találkoztunk egy katonával. Kérdeztük: honnan jön? Azt mondta, egypár napot dolgozott a hídnál, kapott iratokat és azokkal szép nyugodtan hazamehet Egy autóudvarba terelték a foglyokat. Ott is azt mondták: megkapjuk a papírt és pár nap múlva hazamehetünk. Nem így történt. Mi lettünk a komáromi várban az első foglyok. Mindennap gyarapodott a számunk, végül tizenkétezren lettünk. Az udvaron konyhákat állítottak föl, benzineshordókból csináltak kondérokat, azokban főzték az ebédet, vacsorát, a teát. A szomszédos szobákban alezredes és tábornok is volt Telt, múlt az idő, május dereka táján jó idő kezdett lenni. Mondják ezek a szomszédok, hogy a vasútállomásra mennek dolgozni. „Miért?” - kérdeztük. „A vagonokba üstöket kell építeni” - azt mondták. Akkor már gondoltuk, hosszú útra kell készülni. Úgy is lett. Minket megtartottak volna, mert géhások, vételezők voltunk a honvédségnél, azok lettünk a fogságban is, de egyikünk se akart maradni, mert kitört a láz: ki innen akárhová! (Utólag már tudom: jobb lett volna, ha maradunk.) Sorsunkra bíztuk magunkat. Elindult a vonat. Foksányiba mentünk. Ott elbeszélték az emberek, hogy az előző szállítmány egyik vagonjában tisztesek (szakaszvezetők, őrmesterek) voltak, fölfeszítették a padlót és így útközben mindegyik megszökött. Azután a vonat leghátsó kocsijára gépfegyvert raktak az őrök és úgy lesték a síneket. Egy-két napig voltunk ott, jól átáztunk. Közben hallottuk, hogy valamilyen nagy betegség ütötte föl a fejét, úgyhogy igyekeztek velünk őrzőink tovább. Ott már mondták, hogy Oroszországba megyünk. Néhányan hiányoztak a számolásnál. Minden szállításnál egy ember beleállt a szarszállító lajtkocsiba, a nyakáig teleengedték slaggal és így, egyenként sokan megszöktek. Aki ezt mesélte - már kint -, azt fogták el. Megverték és megkínozták, amiért szökni próbált. Két hétig mentünk, negyven ember volt a vagonban. Mire kiértünk, minden vagonban volt legalább egy halott. Nem tudtuk, hova kerültünk. Nem volt neve a településnek. Leningrádi körzet - ennyit mondtak. Egy szakmunkásképzőben szállásoltak el bennünket. A fűtés be volt szerelve, csak nem működött. Megbeszéltük, hogy a gyárból, ahol dolgoztunk, a köpenye alatt mindenki hozzon „haza” egy darab fát, azzal fűtöttünk. Németek voltak ott már. A bajtársam tudott németül és érdeklődött tőlük, mégis mire lehet számítani. Nagyon kevés a koszt - ezt a választ kapta. Elmesélték azt is a németek, hogy amikor egyik társuk meghalt, a fenekéből vágtak le egy darabot és azt ették. Egy hétig reggel, délben, este kukoricakását kaptunk. Papírgyár, szeszgyár volt ott, ahol dolgoztunk, csinálták a lőszernekvalót is. Kérdeztük: „Minek a lőszer?” „Készülünk a harmadik háborúra” - mondták. Kénsavat is gyártottak, meszet is égettek. Internált szovjet munkások is dolgoztak ott, ők is éheztek, tőlünk kértek kenyeret A kombinátot, ahol dolgoztunk még a németek építették, mert a terület valamikor a finneké volt. Nagyon sokáig amerikai konzerveket kaptunk, később volt olyan időszak, hogy három hónapig reggel, délben, este korpából készült löttyöt ettünk. A híg volt a leves, a sűrűbb a főzelék. Az őrök mindig megvámolták a vételezésünket, a sofőröknek is volt egy titkos ládájuk, ahova eldugták a lopott élelmet; mi maradt nekünk, mire kiosztották? Egyszer két fogoly megszökött. Körülbelül huszonhét kilométert tehettek meg, aztán viszszahozták őket. Kezüket, lábukat eltörték. Az egész láger ki volt állítva az udvarra nézni, milyen sors vár arra, aki szökni merészel. Amíg a gyárban dolgoztunk, a lágerben az ágyunkat átkutatták. Egyszer odébb költöztünk, erdőszéli barakktábor lett az új helyünk. Háromszáz ember fért el egy barakkban. Sok volt a poloska, éjjelente nagyon csípték az embert. Egy időre elkerültem erdei munkára. Ötvenen voltunk, németek által épített bunkereket kellett szétszedni. A bunkerek nagyon vastag rönkökből épültek, azokkal fűtötték Leningrádban a katonai intézményeket. Ha végeztünk, mentünk tovább. Egyszer jött egy idősebb, nagyon jóindulatú orosz hölgy, orvos volt Megvizsgált bennünket és elkezdett sírni, látva, hogy mivé lettünk. Teljesen le voltunk gyöngülve. Lejegyezte: GUTÁI ISTVÁN Az élők nevében! Olvasom a Tolnai Extrában, hogy a világháború paksi hőseinek emlékére emlékművet állítanak. Annak idején kislányfejjel megéltem magam is néhány bombázást, félelmet, rettegést. Egyetértek azzal, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az utókor ne csak a történelemkönyv lapjaiból, dédanyái meséiből tudjon ezekről a borzalmakról, hanem lássa az emlékművet is; olvassa hőseink nevét. Tudja meg: nemcsak, hogy nem szabad felejteni, de okulni is kell. Nagyra értékelem az önkormányzat eme szép gesztusát, nemes gondolatát. Én viszont most az élők nevében szólnék. A hétköznapokról. Naponta utazom Németkérre, gyakran a posta épületénél szállók fel a buszra. Látom nap mint nap az ácsorgó utasokat; aszszonyokat, gyerekes kismamákat, megfáradt öregeket, akik minden buszhoz mindenhol oly korán érkeznek, félve, hogy lekésik. Ácsorognak, néha félórákat is. Olyan széles a járda, hogy szinte kínálja magát a fal töve néhány padnak, s ott még tető is lenne a fejük fölött. Tisztelt önkormányzat, kérem tegyék ezzel elviselhetőbbé a várakozók perceit, és otthonosabbá városunkat! HELGA Megjelenik a Pár lap október 23-án, benne több cikk és közérdeklődésre számító hír mellett id. Gárdái György: Az 1956-os forradalom Pakson című visszaemlékezése. A Párlap beszerezhető: Szerződéses könyvesbolt, Szent István tér 14. Péter Jánosné. Bálás bolt Dózsa Gy. u. 17. Vábró Józsefné. „Borostyán” virágüzlet Szent István tér 7. „Erzsi Divat”, Szent István tér 20. Polgárné Feil Erzsébet Horányi Györgyné villamossági boltja, Kossuth L. u. 3/8. (nyugdíjasház). „Hangulat” presszó, Szent István tér 12. Müller Mátyásné. Polgár Józsefné, Szent István tér 6-8. Réti János fodrászüzlete, Dózsa Gy. U. 14. Puma bolt Dózsa Gy. út-Táncsics u. sarok. Új Hullám. MUNKANÉLKÜLIEK FIGYELEM! Az elmúlt időszak folyamán igény merült fel arra, hogy a munkanélküliek szervezetbe tömörüljenek. A megalakítandó Munkanélküliek Egyesülete érdekvédelmi, érdekképviseleti feladatot látna el és részt venne a vállalkozások segítésében. Amennyiben Ön is részt kíván venni az egyesület munkájában, úgy a Munkaügyi Kirendeltségen jelezze szándékát (név, lakcím).
