Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-08-21 / 16. szám
* Elmélkedés a demokráciáról I. * Tanár úr! - szólított meg a szőlőszomszédom, egy szívesen politizáló munkásember - mi a demokrácia? Népuralom, vetettem oda sebtében. Ám este, munkám végeztével eszembe jutott öreg barátom kérdése és gyötört a sejtelem, hogy bizonyára részletesebb válaszra számított. Előszedtem hát egy csomó szakkönyvet, hogy alkalom adtán, ha ismét szóba kerül a dolog, kielégíthessem kíváncsiságát. A lexikonok, kézikönyvek forgatása közben döbbentem rá, hogy a tudományos igényű meghatározások bizony-bizony alig tartalmaznak többet a demokráciáról, mint amit én siettemben, foghegyről odavetettem érdeklődő szomszédomnak. Persze az ilyen-olyan (antik, polgári, népi, szocialista stb.) demokráciáról jócskán esik szó bennük, de „a demokráciá”-ról, az egzakt fogalomról vajmi kevés. Akkor hát - döbbentem meg - a tiszta, a jelzőktől mentes, sem ilyen, sem olyan demokrácia még fogalmi síkon sem létezik? Hozzáláttam hát a konkrét történelmi példák elemzéséhez, s eközben döbbentem rá, hogy ilyent a történelmi gyakorlat sem produkált. Vizsgálódásom során azt a metódust követtem, hogy az összes konkrét példából kikövetkeztetett teoretikus demokrácia-eszményt szembesítettem a népuralom egy-egy konkrét megvalósulási formájával. Nézzük azonban előbb azt a bizonyos demokrácia-eszményt! Ez szerint a demokrácia olyan politikai rendszer, amelyben a társadalom tagjai szabad, tudatos, egyenjogú résztvevői a feladatok és célok meghatározásának, a döntéseknek, a végrehajtásnak és a végrehajtás ellenőrzésének is. A meghatározásban az aláhúzott lényeges jegyek nem szorulnak külön magyarázatra, azt azonban hangsúlyoznom kell, hogy demokráciáról csak olyan politikai rendszerben beszélhetünk, ahol az állampolgár szabad, tudatos, egyenjogú tevékenysége a tervezés, a végrehajtás és az ellenőrzés fázisában egyaránt érvényesül. A demokrácia a többségi érdek és akarat érvényesülése. (E helyütt nem mehetünk bele az érdekszférák: plurális és partikuláris, globális és marginális, aktuális és perspektivikus érdekkörök bonyolult szövevényének vizsgálatába, azt azonban hadd mondjam el, hogy ezen érdekviszonyok öszeütközéséből kifolyólag a demokratikus irányítási modellnek is meg kell küzdenie egy alapvető ellentmondással, amelyet úgy emlegetünk, hogy a többség és a kisebbség jogának dilemmája. Arról van szó, hogy a demokratikus közösséget irányító többségnek igenis tolerálnia kell a (nemzetiségi, vallási, politikai stb.) kisebbség vagy különálló csoport véleményét, jogait, akaratát. Ráadásul a demokrácia nem tiporhatja sárba az egyén szuverenitását sem. Számottevő konfliktusforrás az is, hogy irányítást (nem hatalmat!!!) gyakorló képviseleti szerv felismeri-e a közösség fontos kérdéseit, s össze tudja-e egyeztetni a rövid- és hosszú távú célokat, feladatokat. (Ezek a demokrácia belső ellentmondása, ezeket tetézhetik a képviseletet gyakorlók által képzetlenségből, hatalomvágyból stb. elkövetett hibák. A demokrácia feltétlenül a népszuverenitás elvén alapul, s alulrólfelfelé építkezik. Nem beszélhetünk demokráciáról, ha annak szervezeti rendjét és működési elveit nem maga a szerveződő közösséghálózat demokratikus gyakorlata szüli (ha kell fájdalmas vajúdás árán), hanem felülről (pl. pártközi egyezkedések stb.) teremtik meg játékszabályait, játékká züllesztve magát a demokráciát is. A demokrácia a kötelességek és jogok összhangjára épül, s információbőséget, két irányú szabad információáramlást igényel. Elképzelhetetlen az állampolgár tudatos, aktív részvétele a közügyekben, ha vezetői megfosztják a tervezéshez, döntéshez, a végrehajtáshoz és az ellenőrzéshez szükséges információktól, illetve, ha az állampolgári vélemény csukott ajtókra és süket fülekre talál. A demokrácia a benne élő állapolgárral szemben is követelményeket támaszt. Igényli az állampolgár általános műveltségét, politikai kultúráját, aktivitását, kooperációs készségét, identitástudatát, tolerancia- és adaptációs készségét. Magyarán: művelt, a közéletben járatos, együttműködésre, befogadásra és alkalmazkodásra kész érett, felelős autonóm személyiséget feltételez. Ezen állampolgár megformálása a demokratikus társadalmi gyakorlat (benne a demokratikus iskola) feladata. A fentiekben vázolt demokráciaképet már könnyű volt szembesíteni a demokrácia konkrét történelmi formáival. Az antik demokrácia szépséghibája, mint tudjuk, hogy a rabszolgatömegek és a szövetséges városállamok kiszipolyozásával teremtette meg gazdasági potenciálját. A polgári demokrácia (a mai formájára gondolok) kompromisszum a tőke és a bérmunka között. Ebből fakadnak erényei (a termelőerők magas színvonala, piacgazdaság, viszonylagosjólét) és gondjai (erősen polarizált társadalmi struktúra, munkanélküliség, a szociális gondoskodás kényszere stb.) A számomra legvonzóbb konkrét történelmi forma az 1945 és 1947 között Közép-Európában (így Magyarországon is) kibontakozó népi demokrácia, melyben megvalósulni láttam az össznemzeti gondolkodás és a személyiség szabad kibontakozásának összhangját, amely alulról építkezett és valóban széles tömegeket vont be a politika formálásába. Ä szocialista demokráciáról, a nem rég megélt kényszerű történelmi zsákutcáról aligha kell szólnom. íme a történelmi formák szűkszavú jellemzése. Belőle így is kiviláglik, hogy a demokrácia ez ideig nem tudott igazán megbirkózni a konkrét történelmi valóságból reá háruló gondokkal, s ez a tény a demokrácia korlátozásához vagy éppen torzulásához vezetett; gondoljunk a rabszolgatartó vagy a szocialista demokráciára. (Folytatjuk) Gálosi János PAKSI HÍRNÖK 6 1990. AUGUSZTUS 21.
