Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-31 / 2. szám
1-------------------------------------------------------------------------------------------------' --------------------------------Konvojjal az erdélyi ut ikon A hajnali Budapest párás, ködös utcáin lassan haladt a tizenkét autóból álló konvoj. Az osztrákok teherautói, mikrobuszai mögöttünk sorakoztak, legelöl pedig a magyar vöröskeresztes kocsi tartott a határ felé. Kétnyelvű hivatalos irattal rendelkeztünk, mely szerint a szervezett konvoj a Magyar és Osztrák Vöröskereszt adományát viszi Romániába. A sűrű köd Biharkeresztesig elkísért, ott megkaptuk az ingyen benzint, s míg filmet cseréltem a fényképezőgépben, megszámoltam az éppen mellettünk álló Máltai Segélyszervezet kamionjait (éppen harmincnégy volt) s indultunk is a határra. A torkom ugyanúgy összeszorult mint máskor is, ha a román határra értünk. Az idegességtől, a félelemtől? Hiszen alig három hete jártunk Váradon, akkor minden csomagunkat tüzetesen átnézték, a gyógykenőcs tetejét felnyitották, s én csak kiszáradt torokkal vártam, mibe fog belekötni a vámos. S most ismét itt állok a határ előtt A román kiskatona széles mosollyal mutatja a győzelem „V” betűjét és int csak előre. A zászlórúdon román nemzetiszín zászló, címer nélkül, pedig a fogadó országnév ott díszeleg a megváltoztatott táblán. S aztán a vámosok! Mindegyik magyarul beszél. Nevetnek, ölelgetnek, kérdezik, nem hoztuk-e Pacepa könyvét szeretnék elolvasni. Azt nem, de a háromkötetes Erdély történelmét azt igen. Az nem számít vihetjük! Utolsó megbeszélés, hogy Váradon hol állunk meg, néhány névre szóló magánküldeményt leadni. S indulunk. Az autók lassan haladnak, egészen közel jönnek már az első faluban a gyerekek, narancsot csokoládét nyújtunk ki nekik. Arcuk ragyog, s a hároméves is mutatja ujjaival a győzelem jelét. Váradon körülállnak az emberek, az egyik osztrák sofőr szaloncukrot osztogat a gyerekeknek. Bár az arcok mosolygósak, a kérdések feszültek, s indulatosak: ők látják az érkező segélyeket a sok autót a rengeteg magyar kocsit csomagokkal megrakodva - de hova kerül mindez? Ők még semmiből nem kaptak, az üzletben semmi nincs. A következő napokban sokan tették még fel nekünk ugyanezeket a kérdéseket Vásárhelyen aztán már megoldást is hallottunk az elosztásra: az élelmiszereket az üzletben román árak alapján bárki megveheti, a befolyt pénzt a helyreállításra, a mártírok családjának megsegítésére fordítják. Nagyon nehéz megoldani az igazságos elosztást egy több százezres lakosú nagyvárosban. Láttam például Marosvásárhelyen többezres tömeget várakozni csomagosztásra az ortodox templom előtt, de a kihozott adományokból csak azok kaptak, akik éppen elöl álltak. Ennél még mindig jobb a bolti megoldás. Az első harckocsit Nagyvárad után láttuk, s ott volt az első ellenőrzés is. A katonai kíséretet - melyet kértünk - nem kaptuk meg, a konvoj lassan haladt, egymást állandóan bevárva. A telegdi hídon harckocsi állt, rajta kicsi karácsonyfa. Ezt meg kell nézni közelebbről. A kiskatonák engedték magukat fényképezni, a harckocsit is megnézhettem - egy ilyenből szállt ki a diktátor mikor a végső helyre megérkezett - bele is bújtam egy kicsit, hadd lám, hogy ücsöröghetett benne a „Kárpátok géniusza”. Semmi érdekes, megkezdett vörösbor, fekete kenyér, magyar margarin és cigaretta. Én rágógumival gyarapítottam az ellátmányt Csak akkor néztünk döbbenten egymásra, amikor a parancsnok elmondta, hogy tegnap az alkonyi órákban itt öltek meg szekusok három nyugatnémet állampolgárt, autójukat elrabolták a szállítmánynyal együtt. Ezért vannak most itt ők, biztosítani az utat A Királyhágón kevés a hó, leereszkedünk és Erdélyben vagyunk. Csúcsa, majd Kalotaszeg, mindenhol emberek integetnek. Elhaladunk a fenesi laktanya mellett, melyet néhány napja helikopterről támadtak a szekusok, a légvédelem kilőtte a gépeket de az ejtőernyősök valószínűleg a környező hegyekbe menekültek. S aztán Erdély fővárosa, a kincses Kolozsvár. Sár, köd, félhomály, de a város szabadon lélegzik, rendőr irányítja a forgalmat kinyújtom a kezem az autóból, mutatom a „V”-t egy pillanatig tétovázik, hova tegye az irányító botot hirtelen a térde közé szorítja, visszaint ő is, mindketten nevetünk. Torokszorító. Csak sími lehet mert mécsesek, kicsi fejfák, nevek, kenyér (minden ember egy kenyér, ortodox szokás szerint) virág -, itt emberek haltak meg, lelőtték őket gyermekeket fiatalokat családapákat A Continentál Szálló, Astoria Szálló, a sörgyár - mind a tragédia színhelyei. Csütörtök délután, december 21-én a tömeg megállíthatatlanul jött, az emberek semmitől se féltek, a szívükben bátorsággal végső elszánással mondták: ide lőjjetek! S az egyenruhások lőttek. (Katonák, szekusok? - majd a történelem kideríti.) Mi is gyertyát gyújtottunk, megkaptuk azok kezét akik ott némán álltak, románok, magyarok, együtt mondtunk imát a holtakért A virágok, gyertyák között csonttá fagyott, száradt fekete kenyér, rajta román felirat: „Ceausescu féle kenyér”. Mellette nagy szelet fehér kenyér s a felirat ,Ilyent szeretnénk mi is enni”. PAKSI HÍRNÖK 2 1990. JANUÁR 31.
