Paksi Hírnök, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1989-10-01 / 2. szám

1989. október * MUTATVÁNYSZÁM * I. évfolyam/2. A Magyar Demokrata Fórum felhívása Tisztelt paksi lakosok! A Magyar Demokrata Fórum Paksi Szervezete ez év március 15-én, az ün­nepi megemlékezésében javasolta, hogy létesítsünk városunkban egy emlékhe­lyet, ahol jeles események évfordulóin vi­rágainkat elhelyezhetjük. Pakson csak a II. világháború magyar­­országi harcai során elesett szovjet kato­nák emlékét megörökítő emlékmű áll. Bár nyilvánvaló, hogy a szovjet hadsereg a II. világháború során nemcsak honvédő jellegű, hanem kimondottan területszer­zést célzó hadműveleteket is folytatott, valamint nem kevés, a harci etikával összeegyeztethetetlen cselekményt is végrehajtott, az MDF Paksi Szervezete tiszteletben tartja azok érzéseit, akik a történelem formáló hősök iránt érzett há­lájukat ezen emlékmű előtt kívánják kife­jezni. Úgy gondoljuk viszont, hogy a kegyelet joga nemcsak a kisebbséget, hanem a többséget is megilleti. Ennek szellemében, - amellett, hogy egyetértünk a nőbizottságnak a II. világ­háború magyar hőseinek állítandó em­lékmű létesítésére tett javaslatával kezdeményezzük az 1848., az 1918., valamint az 1956. évi forradalmak ál­dozatainak emlékére kialakítandó emlékhely megépítését. Ezen évszámok számunkra a függetlenségért vívott harc jelképei is. Javaslatunk: Csepeli István fafaragó népi iparművész és Borzavári László kertépítész, környezettervező tervét va­lósítsuk meg Pakson! Az alkotók térplasztikai rendszerének alapeleme az ősi magyar kultúrából ere­deztethető életfa. A fő elem anyaga fa, melvnek ágrendszerét fémkoszorúk stili­zálják - anyagidegenségükkel, megfor­málásukban az életjelkép ellentétei. A fémkoszorúk tüskéire szóródnak föl - a világ négy égtájára tájolva - a lágyan for­mázott fahasábok, az áldozatok jelképei. A továbbfejlesztett változatokban megjelennek az egyes magyar tájra jel­lemző fejfák, különböző felekezetű te­metői kultúrák sírjelei, majd a Föld koor­dinátáit stilizáló gömbfa ácsolmányok, valamint koronatőből láttatott favégző­dések (lángnyelvek), oldva a felkiáltójel­szerű feszességet. A rendszer központ­jában egy fakerék (nap) van. Az alkotók a környező tájba, telepü­léskörnyezetbe egyszerűségével, ará­nyosságával illeszkedő kertépítészeti képzésre tesznek javaslatot. Felhívják a tájra jellemző, őshonos növények alkal­mazására a figyelmet, óvnak ugyanakkor a hivalkodó, a mindenáron ünnephatásra törekvő növényültetéstől. Tekintettel a tervezett emlékműnek a terepszinttől mért kb. 26 m-es magasságára, a helyszín kiválasztása meglehetős körül­tekintést igényel. Az emlékmű felállításának gondola­tához, valamint a helyszín megválasztá­sához várjuk segítő észrevételeiket, javaslataikat. MDF Paksi Szervezete Paks. 1. Pf : 94. Pákolitz István 70 éves „Az ünnepelt” Mikor Pákolitz István 70. születésnapjára készülve a paksi programot állítottuk ösz­­sze, még nem tudtam, hogy részt vehetek a pécsi születésnapi irodalmi esten. Szeptember 18-án a Művészetek Há­zában ünnepelte Pécs város irodalom­­szerető közönsége, barátok, kollégák, ol­vasók Pákolitz István születésnapját. Dr. Bécsy Tamás irodalomtörténész mondott köszöntőt, mely egyúttal az ed­digi életmű méltatása is volt. Egyszerű, világos, érzelemteli köszön­tő volt, mely Pákolitz István emberi és köl­tői tisztaságáról, természetességéről, hűségéről szólt. A Pécsi Nemzeti Színház művészei: Sólyom Kati és Újváry Zoltán olvastak fel Pákolitz-verseket. A programot Bánky József zongoraművész játéka tette színe­sebbé. Pákolitz István újabb verseiből ol­vasott fel. Az epigrammái tömörségű ver­sek szomorú aktualitását az erdélyi ma­gyarság jelen sorsa adta. A születésnapra a pécsi megyei könyvtár Mandulavirág címmel adta ki Pákolitz István verseit. A kötet már kap­ható a könyvesboltokban. Arról azonban, hogy tavasszal az Elnö­ki Tanács Csillagrendjével tüntették ki, szemérmesen hallgatott a sajtó. E kitün­tetéshez is gratulálunk, s születésnapján minden jót kívánunk! (HÁ) A kezdet Fölkapaszkodom a hegyre hogy felülről lássam a földeket tenyérnyi világom elférjen szemem látóhatárában és házam népévé avassam a völgyek lakóit. Lászlő-Kovács Gyula Paks város díszpolgára Az 1989. május 19-i ünnepi tanácsülé­sen Jantner Antal miniszterhelyettes, vá­rosunk szülötte kapta a Paks város dísz­polgára címet. Ezt az 1987-ben alapított kitüntetést eddig mindössze ketten birto­kolhatják. A kitüntetéshez gratulálva kértem Jantner Antalt rövid beszélgetésre újsá­gunk számára. Szívesen vállalkozott e célból paksi kirándulásra, hiszen ideköti a rokonság, a barátok, az emlékek, no meg a szeretetteljes és törődő érdeklő­dés a város jelene és jövője iránt. A dísz­polgár címet életében a legnagyobb elis­merésnek tekinti. Szerényen jegyezte meg, hogy több magas állami kitüntetés­ben részesült már, mégis mindegyiknél nagyobb örömöt jelentett ez az itthon ka­pott. Ösztönzi ez arra, hogy lehetősége szerint a továbbiakban is tegyen Paksért, segítse fejlődését. Úgy érzi, a kitüntetés bizonyításra kötelezi. A könyvtár kérésére írt önéletrajza na­gyon szűkszavú. Szívesebben ír, beszél munkájáról, mint önmagáról. A három testvér közül ő, a középső folytatta édes­apja mesterségét, s megjárta a szakma minden lépcsőfokát. Kőművesnek tanult, majd elvégezte a felső építőipari iskolát. Dolgozott kőmű­vesként, építésvezetőként, volt műszaki ellenőr, alosztályvezető, vállalati igazga­tó, 1978-tól pedig miniszterhelyettes az Építési- és Városfejlesztési Miniszté­riumban. A munka mellett mindig tanult: diplo­mát szerzett a Műszaki Egyetem Építész­­mérnöki Karán, a Politikai Főiskolán, né­metből nyelvvizsgát tett... Mint mondta, mindig kedvvel dolgo­zott. Kapott feladatot - kedvére valót - eleget. A tervezőirodák korszerűsítése első munkasikerei közé tartozott. Öröm volt a lakótelepek építése is, a mennyisé­gi oldaláról nézve a dolgot. A formai meg­oldásokkal nem elégedett: a szocreál termékei, a lapostetős építkezés sok gondot okozott. (Folytatás a 2. oldalon.) Mártírok 1989 Bertold Brecht mondja valahol, hogy rossz kor az, amely mártírokat követel. A magyar történelem bővelkedik rossz ko­rokban, ezt mindannyian tudjuk és sokan közülünk érezték is már. Voltak és van­nak mártírjaink, s ha nem vigyázunk, lesznek is még, és senki nem tudhatja, hogy ki lesz a következő. Voltak mártírjaink, akiket idegenek vé­geztek ki, s így tettek mártírrá, voltak olyanok, akiket mi magunk. Voltak olyan mártírjaink, akiket nem volt szabad an­nak tekinteni, s voltak olyanok, akiket muszáj volt akként tisztelni. A diktatúrák egyik sajátossága, hogy aszerint szelek­tálnak a múltban, hogy mi a hasznos szá­mukra, miből csinálhatnak erkölcsi tőkét saját elképzeléseikhez, már amennyiben erkölcsnek lehet ezt egyáltalán nevezni. Az így születő „csinált mártírok” azonban meglévő, valódi értékeiket is elveszítették ezzel. Ma 1989-ben ellepik az országot a tör­ténelemtől távol álló import mártírok és az osztályharcosság jegyében szentté avatottak nevét jelző táblák, szerte amer­re a szem ellát utcáinkon, épületeinken. Kérem ne értsenek félre, nem ellenük be­szélek, amikor kritizálom tömeges jelen­létüket közéletünkben. Az igazi érték nem válik azzal elfogadottá, hogy minden városban elnevezünk róla valamit, a do­log kulcsa az emberekben van. E.-.-c.r- .'zözz.'zzr r:err. a= tint, hegy mondjuk Budapesten az 1. Számú Szak­munkásképző Intézetet Oleg Kosevojról nevezték el és nem Török Ignácról, bár nem tagadom, jobban tetszene. Sokkal inkább az keserít el, hogy e kornak Oleg Kosevoj többet jelent, mint a szabadság­­harc egyik kivégzett tábornoka, de még ennél is jobban zavar, hogy mindez alig­­alig zavar bennünket. Kit érdekel ma, mondjuk itt Pakson, hogy kiről neveznek el egy iskolát valahol az ország másik ré­szében vagy akár itt városunkban? Kit érdekelnek a szabadságharc már­tírjai, de egyáltalán a mártírok? Kit érde­kel mások régmúlt halála, amikor a min­dennapok megélése is gondot jelent? A választ mindannyian tudják, akik idáig eljutottak a cikk elolvasásában és nem lapoztak már tovább az első sorok után... Ma az emberek sokkal inkább azzal vannak elfoglalva, hogy ők maguk ho­gyan úszhatnék meg a jelen és az elkö­vetkezendő évek nehézségeit, válságát, pedig csak együtt vészelhetjük át, önma­gunkban nem. Épp ez az, amit sokan nem akarnak tudni. Nem hogy magukat nem akarják föláldozni a jövőért, de inkább másokat, mindenkit feláldoznának, csak magukat menthessék meg. Erkölcseink olyan messze vannak a mártírok tartásától, hogy szinte nem is láthatni innen őket. 1989 Magyarorszá­gától Arad nem másfél évszázadnyira, s nem is egy országnyira van, hanem egy egész világnyira. 1956 nem harminchárom évre, de leg­alább arra a negyvenre, amíg Mózes ki­vezette a népét a rabságból és az új ge­neráció fölnőtt. Pedig nekünk nincs negyven évünk, legfeljebb öt. Ez alatt az öt év alatt kell egy generációnyi időnek végigrohannia bennünket. Ez egyedül nem megy. Ha az országot akarjuk meg­változtatni, ha valóban meg akarjuk men­teni magunkat, nekünk kell megváltoz­nunk, különben ... senki nem tudhatja, hogy ki a következő. A mártírok kora mindig rossz kor, mert nem lehet jó kornak nevezni azt, amiben bárkinek is az életét kell adnia eszmé­nyeiért. Ezt el kell kerülni! Nincs szüksé­günk ilyen korra! Nem kellenek újabb mártírok, nem kellenek újabb kivégzett tábornokok, miniszterelnökök, közkato­nák és közemberek, de nem kell élve el­temetett Magyarország sem! Erre kellene orrJé.kszrii abbén az októberben! A mártírok örök élete legyen figyel­meztetés azoknak, akik ma is ravaszon tartják az ujjúkat. A mártírok sorsa, tragé­diája pedig legyen számunkra az elkerü­lendő sors szimbóluma. Jó lenne, ha végre itt Pakson is lenne egy olyan hely, ahol eszünkbe juthatná­nak mártírjaink, ahol mindenki emlékez­hetne arra, ha arra jár, hogy az ember élni született és nem meghalni és főleg nem gyilkolni. Meglehet lesznek olyanok, akik fur­csállják majd ennek az írásnak a hangját s valóban lehetne a mártírokról pátosszal is beszélni, kiérdemelték. Lehetne önfel­áldozásukról, dicsőségükről emlékezni, arról, hogy az életben maradás ösztöné­nél is erősebb volt igazuk hite. Ezekhez képest talán túlontúl mindennapiak a fenti gondolatok, talán még ünnepron­­tóak is, de a mai mindennapok nem hét­köznapiak, és hogy rossz kor-e a mai kor, a mindennapokon múlik.- ende -RádkÖSZÖnt (Pákolitz Istvánnak) Mottó: „Mindig mindent lemértem, tudván, Az arany ősz tiéd lett, elébed szólja kincsét, rádköszönt aszú-borral, minden nyaradnak ízét magába itta, s híven hív bíbor alkonyába, és, ki mindent lemértél, (Elhangzott Pécsett, a Művészetek Házában 1989. IX. 18-án.) hogy mindeneknek súlya van.” (Pákolitz István) mert súlya van - Te tudtad kezdettől - mindeneknek, a gazdag Hegyen nézz szét, egy verset mondj a csöndnek. Visszhangja szívben zendül, s ha este lesz már végleg, szhrbe-csillagba írva időtlen zeng az ének. Makay Ida:

Next

/
Oldalképek
Tartalom