Paksi Hírnök, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-10-01 / 2. szám
1989. október * MUTATVÁNYSZÁM * I. évfolyam/2. A Magyar Demokrata Fórum felhívása Tisztelt paksi lakosok! A Magyar Demokrata Fórum Paksi Szervezete ez év március 15-én, az ünnepi megemlékezésében javasolta, hogy létesítsünk városunkban egy emlékhelyet, ahol jeles események évfordulóin virágainkat elhelyezhetjük. Pakson csak a II. világháború magyarországi harcai során elesett szovjet katonák emlékét megörökítő emlékmű áll. Bár nyilvánvaló, hogy a szovjet hadsereg a II. világháború során nemcsak honvédő jellegű, hanem kimondottan területszerzést célzó hadműveleteket is folytatott, valamint nem kevés, a harci etikával összeegyeztethetetlen cselekményt is végrehajtott, az MDF Paksi Szervezete tiszteletben tartja azok érzéseit, akik a történelem formáló hősök iránt érzett hálájukat ezen emlékmű előtt kívánják kifejezni. Úgy gondoljuk viszont, hogy a kegyelet joga nemcsak a kisebbséget, hanem a többséget is megilleti. Ennek szellemében, - amellett, hogy egyetértünk a nőbizottságnak a II. világháború magyar hőseinek állítandó emlékmű létesítésére tett javaslatával kezdeményezzük az 1848., az 1918., valamint az 1956. évi forradalmak áldozatainak emlékére kialakítandó emlékhely megépítését. Ezen évszámok számunkra a függetlenségért vívott harc jelképei is. Javaslatunk: Csepeli István fafaragó népi iparművész és Borzavári László kertépítész, környezettervező tervét valósítsuk meg Pakson! Az alkotók térplasztikai rendszerének alapeleme az ősi magyar kultúrából eredeztethető életfa. A fő elem anyaga fa, melvnek ágrendszerét fémkoszorúk stilizálják - anyagidegenségükkel, megformálásukban az életjelkép ellentétei. A fémkoszorúk tüskéire szóródnak föl - a világ négy égtájára tájolva - a lágyan formázott fahasábok, az áldozatok jelképei. A továbbfejlesztett változatokban megjelennek az egyes magyar tájra jellemző fejfák, különböző felekezetű temetői kultúrák sírjelei, majd a Föld koordinátáit stilizáló gömbfa ácsolmányok, valamint koronatőből láttatott favégződések (lángnyelvek), oldva a felkiáltójelszerű feszességet. A rendszer központjában egy fakerék (nap) van. Az alkotók a környező tájba, településkörnyezetbe egyszerűségével, arányosságával illeszkedő kertépítészeti képzésre tesznek javaslatot. Felhívják a tájra jellemző, őshonos növények alkalmazására a figyelmet, óvnak ugyanakkor a hivalkodó, a mindenáron ünnephatásra törekvő növényültetéstől. Tekintettel a tervezett emlékműnek a terepszinttől mért kb. 26 m-es magasságára, a helyszín kiválasztása meglehetős körültekintést igényel. Az emlékmű felállításának gondolatához, valamint a helyszín megválasztásához várjuk segítő észrevételeiket, javaslataikat. MDF Paksi Szervezete Paks. 1. Pf : 94. Pákolitz István 70 éves „Az ünnepelt” Mikor Pákolitz István 70. születésnapjára készülve a paksi programot állítottuk öszsze, még nem tudtam, hogy részt vehetek a pécsi születésnapi irodalmi esten. Szeptember 18-án a Művészetek Házában ünnepelte Pécs város irodalomszerető közönsége, barátok, kollégák, olvasók Pákolitz István születésnapját. Dr. Bécsy Tamás irodalomtörténész mondott köszöntőt, mely egyúttal az eddigi életmű méltatása is volt. Egyszerű, világos, érzelemteli köszöntő volt, mely Pákolitz István emberi és költői tisztaságáról, természetességéről, hűségéről szólt. A Pécsi Nemzeti Színház művészei: Sólyom Kati és Újváry Zoltán olvastak fel Pákolitz-verseket. A programot Bánky József zongoraművész játéka tette színesebbé. Pákolitz István újabb verseiből olvasott fel. Az epigrammái tömörségű versek szomorú aktualitását az erdélyi magyarság jelen sorsa adta. A születésnapra a pécsi megyei könyvtár Mandulavirág címmel adta ki Pákolitz István verseit. A kötet már kapható a könyvesboltokban. Arról azonban, hogy tavasszal az Elnöki Tanács Csillagrendjével tüntették ki, szemérmesen hallgatott a sajtó. E kitüntetéshez is gratulálunk, s születésnapján minden jót kívánunk! (HÁ) A kezdet Fölkapaszkodom a hegyre hogy felülről lássam a földeket tenyérnyi világom elférjen szemem látóhatárában és házam népévé avassam a völgyek lakóit. Lászlő-Kovács Gyula Paks város díszpolgára Az 1989. május 19-i ünnepi tanácsülésen Jantner Antal miniszterhelyettes, városunk szülötte kapta a Paks város díszpolgára címet. Ezt az 1987-ben alapított kitüntetést eddig mindössze ketten birtokolhatják. A kitüntetéshez gratulálva kértem Jantner Antalt rövid beszélgetésre újságunk számára. Szívesen vállalkozott e célból paksi kirándulásra, hiszen ideköti a rokonság, a barátok, az emlékek, no meg a szeretetteljes és törődő érdeklődés a város jelene és jövője iránt. A díszpolgár címet életében a legnagyobb elismerésnek tekinti. Szerényen jegyezte meg, hogy több magas állami kitüntetésben részesült már, mégis mindegyiknél nagyobb örömöt jelentett ez az itthon kapott. Ösztönzi ez arra, hogy lehetősége szerint a továbbiakban is tegyen Paksért, segítse fejlődését. Úgy érzi, a kitüntetés bizonyításra kötelezi. A könyvtár kérésére írt önéletrajza nagyon szűkszavú. Szívesebben ír, beszél munkájáról, mint önmagáról. A három testvér közül ő, a középső folytatta édesapja mesterségét, s megjárta a szakma minden lépcsőfokát. Kőművesnek tanult, majd elvégezte a felső építőipari iskolát. Dolgozott kőművesként, építésvezetőként, volt műszaki ellenőr, alosztályvezető, vállalati igazgató, 1978-tól pedig miniszterhelyettes az Építési- és Városfejlesztési Minisztériumban. A munka mellett mindig tanult: diplomát szerzett a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, a Politikai Főiskolán, németből nyelvvizsgát tett... Mint mondta, mindig kedvvel dolgozott. Kapott feladatot - kedvére valót - eleget. A tervezőirodák korszerűsítése első munkasikerei közé tartozott. Öröm volt a lakótelepek építése is, a mennyiségi oldaláról nézve a dolgot. A formai megoldásokkal nem elégedett: a szocreál termékei, a lapostetős építkezés sok gondot okozott. (Folytatás a 2. oldalon.) Mártírok 1989 Bertold Brecht mondja valahol, hogy rossz kor az, amely mártírokat követel. A magyar történelem bővelkedik rossz korokban, ezt mindannyian tudjuk és sokan közülünk érezték is már. Voltak és vannak mártírjaink, s ha nem vigyázunk, lesznek is még, és senki nem tudhatja, hogy ki lesz a következő. Voltak mártírjaink, akiket idegenek végeztek ki, s így tettek mártírrá, voltak olyanok, akiket mi magunk. Voltak olyan mártírjaink, akiket nem volt szabad annak tekinteni, s voltak olyanok, akiket muszáj volt akként tisztelni. A diktatúrák egyik sajátossága, hogy aszerint szelektálnak a múltban, hogy mi a hasznos számukra, miből csinálhatnak erkölcsi tőkét saját elképzeléseikhez, már amennyiben erkölcsnek lehet ezt egyáltalán nevezni. Az így születő „csinált mártírok” azonban meglévő, valódi értékeiket is elveszítették ezzel. Ma 1989-ben ellepik az országot a történelemtől távol álló import mártírok és az osztályharcosság jegyében szentté avatottak nevét jelző táblák, szerte amerre a szem ellát utcáinkon, épületeinken. Kérem ne értsenek félre, nem ellenük beszélek, amikor kritizálom tömeges jelenlétüket közéletünkben. Az igazi érték nem válik azzal elfogadottá, hogy minden városban elnevezünk róla valamit, a dolog kulcsa az emberekben van. E.-.-c.r- .'zözz.'zzr r:err. a= tint, hegy mondjuk Budapesten az 1. Számú Szakmunkásképző Intézetet Oleg Kosevojról nevezték el és nem Török Ignácról, bár nem tagadom, jobban tetszene. Sokkal inkább az keserít el, hogy e kornak Oleg Kosevoj többet jelent, mint a szabadságharc egyik kivégzett tábornoka, de még ennél is jobban zavar, hogy mindez aligalig zavar bennünket. Kit érdekel ma, mondjuk itt Pakson, hogy kiről neveznek el egy iskolát valahol az ország másik részében vagy akár itt városunkban? Kit érdekelnek a szabadságharc mártírjai, de egyáltalán a mártírok? Kit érdekel mások régmúlt halála, amikor a mindennapok megélése is gondot jelent? A választ mindannyian tudják, akik idáig eljutottak a cikk elolvasásában és nem lapoztak már tovább az első sorok után... Ma az emberek sokkal inkább azzal vannak elfoglalva, hogy ők maguk hogyan úszhatnék meg a jelen és az elkövetkezendő évek nehézségeit, válságát, pedig csak együtt vészelhetjük át, önmagunkban nem. Épp ez az, amit sokan nem akarnak tudni. Nem hogy magukat nem akarják föláldozni a jövőért, de inkább másokat, mindenkit feláldoznának, csak magukat menthessék meg. Erkölcseink olyan messze vannak a mártírok tartásától, hogy szinte nem is láthatni innen őket. 1989 Magyarországától Arad nem másfél évszázadnyira, s nem is egy országnyira van, hanem egy egész világnyira. 1956 nem harminchárom évre, de legalább arra a negyvenre, amíg Mózes kivezette a népét a rabságból és az új generáció fölnőtt. Pedig nekünk nincs negyven évünk, legfeljebb öt. Ez alatt az öt év alatt kell egy generációnyi időnek végigrohannia bennünket. Ez egyedül nem megy. Ha az országot akarjuk megváltoztatni, ha valóban meg akarjuk menteni magunkat, nekünk kell megváltoznunk, különben ... senki nem tudhatja, hogy ki a következő. A mártírok kora mindig rossz kor, mert nem lehet jó kornak nevezni azt, amiben bárkinek is az életét kell adnia eszményeiért. Ezt el kell kerülni! Nincs szükségünk ilyen korra! Nem kellenek újabb mártírok, nem kellenek újabb kivégzett tábornokok, miniszterelnökök, közkatonák és közemberek, de nem kell élve eltemetett Magyarország sem! Erre kellene orrJé.kszrii abbén az októberben! A mártírok örök élete legyen figyelmeztetés azoknak, akik ma is ravaszon tartják az ujjúkat. A mártírok sorsa, tragédiája pedig legyen számunkra az elkerülendő sors szimbóluma. Jó lenne, ha végre itt Pakson is lenne egy olyan hely, ahol eszünkbe juthatnának mártírjaink, ahol mindenki emlékezhetne arra, ha arra jár, hogy az ember élni született és nem meghalni és főleg nem gyilkolni. Meglehet lesznek olyanok, akik furcsállják majd ennek az írásnak a hangját s valóban lehetne a mártírokról pátosszal is beszélni, kiérdemelték. Lehetne önfeláldozásukról, dicsőségükről emlékezni, arról, hogy az életben maradás ösztönénél is erősebb volt igazuk hite. Ezekhez képest talán túlontúl mindennapiak a fenti gondolatok, talán még ünneprontóak is, de a mai mindennapok nem hétköznapiak, és hogy rossz kor-e a mai kor, a mindennapokon múlik.- ende -RádkÖSZÖnt (Pákolitz Istvánnak) Mottó: „Mindig mindent lemértem, tudván, Az arany ősz tiéd lett, elébed szólja kincsét, rádköszönt aszú-borral, minden nyaradnak ízét magába itta, s híven hív bíbor alkonyába, és, ki mindent lemértél, (Elhangzott Pécsett, a Művészetek Házában 1989. IX. 18-án.) hogy mindeneknek súlya van.” (Pákolitz István) mert súlya van - Te tudtad kezdettől - mindeneknek, a gazdag Hegyen nézz szét, egy verset mondj a csöndnek. Visszhangja szívben zendül, s ha este lesz már végleg, szhrbe-csillagba írva időtlen zeng az ének. Makay Ida:
