Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)
Kedves helyünk, Almádi
Az én gyermekkoromban a Remete-patak nagy felhőszakadás után rendesen kiöntött a medréből és a mi szilvásunkat elöntötte. Ennek mi gyerekek, nagyon örültünk, mert volt egy speciális árvízi játékunk. Ez úgy ment, hogy eggyel több széket vettünk, mint ahányan voltunk. Az első gyerek a székét beleállította a vízbe és felállott rá. A következő gyerek feladott néki egy másik széket, az első gyerek maga alá tette, és átlépett rá. Erre a második gyerek fellépett az elhagyott székre, és a néki feladott széket tovább adta az elsőnek, aki azt megint maga elé tette és átlépett rá. Sokszor 15-20 gyerek csinálta ezt a mókát, és hosszú láncba [n] vonult a vízbe [n] mindenfelé a gyereksereg. Ma ezt úgy mondanák, hogy székeken szalamandra sorban vonultunk ide-oda. Mi ezt igen mulatságosnak tartottuk, és olyan tökélyre vittük, hogy igen gyorsan haladtunk előre, mert hátulról a megürült szék csak úgy repült előre, és amint az első átlépett rá, jóformán valamennyi gyerek egyszerre lépet egyet, és újból repült a hátulsó szék előre. A szüléink is nagyon helyeselték, hogy a szilvásbajn] volt a fő tanyánk, mert jó messze volt a villánktól, és így a gyerekzaj nem hallatszott fel hozzájuk. De a sorsukat ezen a téren sem tudták kikerülni, gondoskodott erről Molnár Imre unokaíivérem. Ő ugyanis igen könnyen [meg] sértődött. Ha pedig megsértődött, azonnal elkezdett bőgni. Mert a sírása az nem volt sírás, hanem olyan mélyhangú szirénaszerű bőgés, mint ahogy a „Helka” nevű gőzhajó tutult. így tutulva ment fel a szilvásból végig a telkünkön őhozzájuk. Már messziről integetett néki apám, hogy hallgasson el, vagy kerülje el a villát. Ez utóbbit néha meg is fogadta, és a felső fal alatt ment a dombig, és úgy át hozzájuk, de hogy egy jottányit is alább hagyott volna az erős és monoton tutulásából, arra nem volt eset. így bőgve állított be hozzájuk és első szava mindig az volt: — Édesapám, a Dezső — vagy a „Flóra” —, de Lajos bácsi meg sem hallgatta sohasem, rögtön azt mondta néki: — Igazad van fiam! Hozz egy széket ide az apád mellé, ülj rá, itt nem bánt senki. — Hiszen ott sem bántotta senki, de ilyen volt a természete. ♦ 340 ♦
