Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK vényt a dobogó első széléhez erősítve, szilárd alapon, ahonnan az egész zenekar, a kis- és nagykántus előtte volt, a cimbalmos és a zongorás balkézfelől, a trombitások és dobosok jobbkéz felől mellette. Olyanforma helyzete volt, mint a Rivalda karnagyának a pécsi Nemzeti Színházban. Mikor már minden kész volt, akkor fölment a tanár úr az ő szószékére, karnagyi pálcájával kezében. Ott állva, még egyszer elvégeztette a hangolást, és akkor fölemelte pálcáját indulásra. Mint ahogy Mózes felemelte pálcáját a tengerre, úgy emelte fel most a tanár úr is a zene- és énekkar felé, az ő pálcáját. Mózes pálcájától kettényíltak a vizek, a tanár úr pálcájától pedig megindultak a szívek, és mintegy varázsütésre ömlött a hang az énekkarokból és zenekari szerszámokból csodálatosan. Mert a mesteri pálcától megnyíltak a mai ajkaink és megnyíltak a mindenféle hangszerek is. Micsoda hatalom van egy ilyen pálcában. Tud gyengéd és lágy hangokat kicsalni emberből és hangszerből, mintha lágy zefír simogatna, vagy napsugár csókolgatna bennünket. Tud ura lenni kedélynek és érzésnek; ha akar, örömet, ha akar, gyűlöletet vált ki belőlünk. Amit a lángész alkotott, azt a karnagy átéli, újrateremti és vezénylő pálcájába áthelyezi. Otelló szenvedélye, Jágó álnoksága, Dezdemóna ártatlansága és naiv bizalma, mind ott van a karnagy mesteri pálcájában. Ha akarja, madár csicsergését, ha akarja, a menny dörgését halljuk. Nézzétek most a Gáty tanár úr pálcáját. Ő csak néz felénk úgy, mintha mindenikőnknek a szemébe nézne külön-külön. És a pálca megmozdul, fölemelkedik. Nem úgy emelkedik föl, mint akármelyik más pálca. Ebben a pálcában benne van a tanár úr akarata és érzése. Ezt az akaratot és érzést átömleszti mibelénk a pálca. Tehát a hegedűk, a bőgők, az oboák, a fuvolák, a sípok, a cimbalom, a zongora, a trombiták hangja és a dobok pergése, meg a kis- és nagykántus éneke mind azt mondja, és úgy mondja, ahogy a tanár úr akaratát és érzését a pálca nekünk átadta: „Fel-fel vitéz daliák, fel erős, erős magyar nép! Harcolni kész legyen, aki hős, s derék!...” Mintha a fergeteg zúgna. Mintha a tenger harsogna. Mintha a föld megindulna. Úgy mondjuk ezt az indulót. Te magyar nép, tudd meg, hogy te erős nép vagy, te hős és derék vagy, ha összetartasz, ha Istennel tartasz. Igenis, neked a szabadságodért ki kell állani és ezt meg kell védened a rablók, a zsiványok, a hatalmasok ellen, akik eddig is rabigában tartottak téged, és ordas farkasok módjára most is rád törtek. Mikor oda érünk az énekben, ahol ez áll: “Aki él: talpra mind!” - akkor villámlik a tanár úr szeme, a pálcája pedig tüzet fogott és ég, és mi is égünk és lobogunk és harsogunk, zenekarosok és énekkarosok, valamennyien egyaránt. Hát még, mikor eljött a Március Idusa! •91
