Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR Sebestyén Dávidnak az ő nagy emberi erényei mellett volt egy gyengéje is: az idegessége. Ez bizony nem volt csoda. De nehezítette is a saját munkáját, mert aki nem volt rokonszenves neki, azt bizony idegességében meggyötörte, ami azzal járt, hogy vele együtt saját magát is meggyötörte. Minél jobban elragadtatta magát egy tanulóval szemben, annál nagyobb volt a visszahatás a saját idegrendszerére. Idegessége abban érte el tetőfokát, hogy az „áldozat” részéről semmi se tetszett neki. Ha írta az illető a táblára, amit mondott, akkor rákiáltott: „Ne írja, hanem mondja!” Ha mondta, akkor rákiáltott: „Ne mondja, hanem írja!” Ilyen mennyiségtan óránk is volt nekünk. Beillett egy kis csatának. Negyedikes és ötödikes koromban én is ilyen kiszemeltje voltam a tanár úrnak. Ellenszenves voltam neki. Talán a nevem, talán az alakom, talán a ruhám, talán az egész megjelenésem miatt, nem tetszettem neki. Ezt abból gondolom, hogy ötödikes koromban egyszer a tábla előtt állva, végig mustrált, a fejét ingatva hümmögetve: hm, hm. Mikor ingerült volt, akkor szokott kihívni engem (mint Sarudy György), vészesen és vérforralóan rikácsolva végig a termen a nevemet: „Jöjjön az Ólé! Mondja az Ólé!” Mikor azt láttam, hogy most meg akar gyötörni engem, azzal védekeztem ellene, hogy nem feleltem neki egy szót sem. Kérdezhetett tőlem akármit, nem feleltem. Tudtam, de nem feleltem. Kérdezte: miért nem szólok? Erre se szóltam. Csak néztem szembe vele. Megkérdezte tőlem némelyik osztálytársam: miért viselkedem így vele szemben? - „Azért, mert szekálni akar” - volt a válasz. Később engedett ebből az offenzívából a tanár úr. Hetedikes és nyolcadikos koromban már beállt a tűzszünet közöttünk. Az érettségin szóhiba nélkül feleltem, félreállt, s bele se szólt a feleletembe. Egyébként drága jó ember volt, tele jóindulattal. Csak mint megviselt idegzetű ember, szélsőséges. Év vége felé meghívta különórára a gyöngéket - javítani. Csak azt buktatta meg, akit muszáj volt, mert semmit sem tudott. Másodéves teológus koromban két tanítványom éppen őnála lakott. Mert ő is tartott diákot egyik udvari szobájában, hátul, a Tapolca felé. A Dékay gyerekek voltak ezek Szentgálról. Egyszer azt mondja a tanár úr: „Hogy a mennyiségtanban fennakadás ne legyen, szívesen foglalkozom önnel, akár két órában is hetenként”. Ez kétségkívül kedves jóindulat volt, illetve a lélek indítása volt a tanár úr részéről, amit nem lett volna szabad visszautasítanom. De ebben a pillanatban egyszerre kiújult bennem minden régi sérelmem és keserűségem, amit nem tudtam visszafojtani, hanem szabad folyást engedtem neki, hagytam, hogy kirobbanjon belőlem: „Nincs szükségem rá”.- Hogyhogy? - kérdi a tanár úr. v5>» 78
