Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK minden: a dib-dáb emberek hogy elszéledtek volna? Ám, ha megfogyva is, de törve nem, életben maradt a dunántúli magyarság, élnek az eklézsiák, él a magyar nemzeti műveltség, mert hitben, erkölcsben, értelemben, magyar nemzeti érzésben keményen megállni tudó, törhetetlen egyéniségeket nevelt a pápai kollégium. Mikor egy példát megoldott, egy képletet levezetett és bemutatott a tanár úr, akkor azt szokta mondani: a gyöngébbek kedvéért még egyszer elmondom, hogy ők is tanulják meg; és akkor levezette még egyszer a táblán a tételt, vagy pedig levezettette egy jeles tanulóval, ki önként vállalkozott, hogy mindenki megérthesse, aki akarja. „A gyöngébbek kedvéért!” Segítő szándék, testvéri érzés fejeződik ki e két szóban. Ez megint következik az iskola szelleméből. Hiszen a Krisztus Lelke fundálta ezt a reformáció hajnalán, midőn szétáradt a Lélek a városon, és megragadta a lelkeket, mint a láng a lobogó fáklyát. E lélek a szeretet Lelke, a fiúság lelke. Ha pedig Istennek fiai vagyunk, akkor egymás közt testvérek. Amint mondja is: egymást szeressétek. Ez volt a pápai iskola szelleme. Ez lakott ebben a szent köztársaságban, a Kálvin János demokráciájában. Ahol nagyon sokat szenvedett az édesanya, és a gyerekek ezt tudják, ott a szeretet forróságában igazán egy a család. Ott a gyerekek remegnek anyjuk életéért, s örülnek, ha csókolgathatják kezét, arcát. Ugyanígy ragaszkodnak egymáshoz is, a testvéri szeretet egységében, az összetartozás érzésében. így voltak mindenkor a pápai diákok is. Jó volt az Alma Mater karjai között, bár ha szigorú volt is, és ha hamar eljárt is felénk a keze. De ha egyik kezében ott éreztük is a pálcái, a másikban már ott láttuk felénk mosolyogni az almát. És ha egyszer kirepültünk az Alma Mater karjai közül, akkor tudtuk meg, ki volt ő nekünk. Egyre inkább szálltak feléje a gondolataink: milyen jó volt Pápán, a drága kollégiumban! Ott nem volt irigység; ez a nemtelen, csúnya érzés, az emberi életek elrontója - ismeretlen fogalom volt. Ott segítő szándék, testvéri érzés kapcsolt össze bennünket. A Sebestyén Dávid-i jelszó az iskola szelleme volt, s az iskola szelleme kategorikus imperatívusz volt közöttünk. És csoportokba verődtek az ifjak az óraközi szünetekben egy-egy jeles és jó tanuló körül, padokon és padukban elhelyezkedve, és hallgatták, amint fordították nekik a latin, görög és német leckét magyarra, szóról-szóra és értelemszerűen, a nyelvtani sajátságokat is megmagyarázva. Mert a Sebestyén Dávidi jelszó a nyelvi órák előtt is az iskola szelleme volt, nemcsak a számtani órákon. És csoportosultak számtanórák előtt is a jók körül a „gyöngébbek”, hogy megerősödjenek számtani ismereteikben.
