Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
OLE SÁNDOR Mikor írni kezdtem róla, úgy éreztem, hogy szélcsend vesz körül, míg róla emlékezem. Ebben tévedtem. És most, mielőbb befejezném megemlékezésemet, kénytelen vagyok helyreigazítani tévedésemet. Bizony nagy fölinduláson ment ő keresztül családjával együtt. Sőt velük együtt én is. De ez már pápai pap koromban történt. Egy este otthon vagyok családom körében. Fáradt voltam, kisgyermekeimmel szórakoztam. Vacsorához készülődtünk. Egyszer csak beállít hozzám Barcsi Feri, fia a tanár úrnak. Elfogja őt a zokogás, és alig tudja elmondani, hogy az ő Lajos testvére a kishegyi pincénél felkötötte magát, és nincs annyi lelki ereje, hogy ezt a rettenetes hírt megvigye szüleinek. Arra kér engem, hogy legyek szíves elmenni hozzájuk és „kíméletesen” tudtára adni szüleinek. Ez a szegény Barcsi Lajos - Barcsi tanár úrnak középső fia - fogorvos volt Pápán. Úgy látszik, rosszul ment az orvosi rendelője, és nem látta biztosítva a megélhetését, sőt talán nem is látta életének értelmét sem. Nem volt neki önbizalma, nem volt hite, és nem volt az életéhez való akaratereje. Ezért követhette el egy sötét órájában az öngyilkosságot. Szüleinek megvinni ezt a hírt, nem volt csekély feladat, hiszen József nevű fiúkat, aki tanár volt, sem régen vesztették el. Két meglett, kitanult, célhoz ért fiút elveszíteni, és még hozzá a másodikat így: ez már családi tragédia! Elindultam hát hazulról tüstént, nem vártam meg a vacsorát, úgyse tudtam, dehogy tudtam volna vacsorázni. Elindultam, hogy bekopogtassak volt kedves tanáromhoz a családi tragédia hírével. Borzasztó út volt ez. Átéltem a veszteséget: úgy éreztem, hogy én viszem annak a súlyát, és kértem Istent, hogy le ne roskadjak alatta itt az úton, a sötétségben. Mikor bekopogtattam hozzájuk, nagy szívdobogás vett erőt rajtam, s könyörögtem: Istenem, mennyei édes Atyám, ne hagyj el engemet! Belépve a szobába, fekve találtam mindkettőt. Tanár úr beteges, Juliska néni pedig beteg volt. Mosolyogva fogadtak, örültek, hogy ismét meglátogatom őket. Ugyanis nemrég voltam náluk. Aztán elbeszélgettünk. Találtunk volna rengeteg témát a beszélgetésre, de én nem nyújtottam a beszélgetés fonalát, sőt egyre jobban éreztettem velük, hogy komoly ügy hozott most hozzájuk. A szenvedés és annak clhordozása volt a témám. Beszéltem Jóbról és az Úr Jézus gecsemánékerti gyötrődéséről. Egyszer Juliska néni felkiált: Csak nem a Lajossal történt valami? De azzal - mondom én. Juliska néni vészesen felsikoltott, alig tudtam lecsillapítani, de a tanár úr keresztyéni bölcsességgel, hívő emberhez illő szelíd méltósággal fogadta a hírt. Idézte Jóbot, idézte az Úr Jézust, és segített a feleségét megnyugtatni. 68
