Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI D1AKEMLEKEK Én pedig azóta ezerszer is elgondolkodtam efelett. Az én versem ezt mondta: „Szép lenne, ha minden úgy maradna, mint a virág megálmodá tavaszra. De szél lerázza, csípi dér, hideg, a gyümölcsét ezredik ha éri meg”. Oh, én már nagyon régen rájöttem, hogy mennyire igaz ez. A mi álomvirágainkat szél lerázza, csípi dér, hideg. Igaza volt Széchenyinek. Mindig lerázza a szél, mindig megcsípi a dér a mi szabadságrózsáinkat és a világ álomvilágait, amíg Krisztusba nem vetjük hitünket, amíg Őt nem tartjuk fölkent fejedelmünknek, Őt, a szeretet királyát! Amíg mind a világ végére el nem hat az Evangélium ereje, az Isten dicsősége! Addig próbálhat a világ akármit. Levagdalhatja a világ egyik végén lábát a szörnyetegnek, a másik végén a fejét emelgeti. Levághatja egyik fejét, női helyébe hét! Majd ha a világ úgy megtelik Isten dicsőségével, mint a tenger vízzel, akkor lesz szabadság, egyenlőség, testvériség, mert lesz: Szereteti Óh, én ifjúságomban dehogyis gondoltam volna azt, hogy egy természetrajzórán, pontosan március idusa után, 16-án, ilyen leckét fogok hallani a természetrajz-tanáromtól! Még ha más mondta volna! Mondjuk: lie. Rácz Kálmán mondta volna! De ő mondta! Barcsi József mondta! A közömbösnek látszó, felhevülni nem tudó, színtelen, fakó arcú, szürke Barcsi József mondta! Ez egyszerűen csodálatos. Hát ő hívő ember volt? Ő, ki ott tölté minden idejét, s ott tőré mindig fejét az ő laboratóriumában, az ő szép, nagy, hatalmas természetrajzi szertárában, az ásványok, kőzetek, növénygyűjtemények, állatok, gyíkok, kígyók, mohák, zuzmók társaságában, ő, Barcsi József, a világot járt és örökké kutató természettudós: hívő ember volt? Az volt! Meglátta Istent, a nagyot a nagyokban, a bölcset a kicsinyekben. Meglátta künn a természetben és benn a laboratóriumban, az ázalagok és férgek életében az egyetlen Nagyot, az egyetlen Valóságot: Istentl És meglátta a Hozzá vezető Utat és Igazságot: a Krisztust! Látjátok-e már a Pál apostol igazságát? Ami Istenben láthatatlan, az Ő alkotásaiból meglátható! Úgy, hogy a hitetlenek menthetetlenek. Barcsi József tanárunkat illetlen magaviseletünkkel megsértettük. Ha tisztességet tudtunk volna, egy közülünk óra elején kiment volna hozzá a katedra elé, és a Tanár úrtól bocsánatot kérve bejelentette volna az osztály nevében, hogy nem készültünk. De mi nem ezt tettük, hanem illetlenkedtünk. Azt hittük, valakik vagyunk. Pedig csak a fiatalság gőze volt bennünk nagy. Barcsi tanár úr megnyitott egy szelepet, és kieresztette ezt a gőzt belőlünk... 1942-őt írtak akkor, mikor meghalt. Nekem kellett őt is temetnem. Temetésekor kértem bocsánatot tőle, hogy visszaéltünk szeretetével. Textusom ez volt: „...legnagyobb a szeretet” (I. Kor. 13-13.) • 67«
