Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR kihívja! Ott tanultunk nagy lelki izgalmak között a teremben helyünkön ülve, vagy a folyosón járkálva, csak éppen annyit kérdezve egymástól: „Te, komám, hogy is kell ezt érteni?” És mikor már becsöngettek, mindenki elfoglalta helyét a teremben, nem volt egy tréfás megjegyzés, nem volt egy pisszenés, hanem lélegzetvisszafojtva, ünnepi csendben várta az osztály a Tanár Urat. Pedig soha nem volt egy goromba szava senkihez sem. Csendben jött be, s oly csend fogadta, hogy hallhattuk a szívünk dobogását. Halkan ejtette ki annak a tanulónak a nevét, akit kihívott felelni. S ezt a halk hangot egész órán megtartotta. Soha föl nem indult, senkit le nem szidott, meg nem sértett, meg nem bántott. Fegyelmezése ennyiből állt: Tegyük fel, hogy valaki nem tudott felelni. Látszott a készületlensége vagy tudatlansága. A tanár úr hagyta, hogy hadd kínlódjék. Nem szólt hozzá, nem igazította ki, nem ültette le. A tanuló rettenetes zavarban volt, akár ökögött-makogott, akár hallgatott. Vele együtt az egész osztály szenvedett. Végül a tanulót kiverte a víz, és látszott, hogy megsemmisült. Ekkor a Tanár Úr halk hangon így szólt hozzá: „Na lássa, ön azon az órán, mikor én ezt a leckét magyaráztam, kinézett az ablakon, tehát nem figyelt; ha idenézett volna, és figyelt volna, most tudott volna felelni.” - Vagy tegyük fel, hogy a felelni nem tudó tanuló így védekezett: „Tanár úr kérem, én tanultam.” Erre a Tanár Úr így felelt: „Mondtam én magának, hogy tanuljon? Ne tanuljon, csak tudjon.” Kapossy Luciánnak minden magyar- és bölcsészeti órája egy-egy szokratészi iskola volt. Ez a magyarázata annak, hogy minden órája félelmes is volt, várva- várt is volt, szívdobogtatóan fölemelő is volt. Kihívott valakit felelni. Nem kellett a katedra elé kimenni, felesleges jócselekedet lett volna, nem kellett itt attól tartani, hogy majd lesni fog a szegény, megszorult diák! Oh, a Kapossy óráján de messze volt attól a lehetőségtől minden diák! Ott maradhatott a kihívott fiú a saját ülőhelye mellett, csakhogy állva. A fiú rendbetéve a mellényét, kabátját, egy halk köhentéssel igyekezve legyőzni szorultságát és megerősíteni magát, a meglepetéstől és félelemtől rekedtes hangon elmondta a lecke címét. Ekkor az egész osztály tekintete rászegeződött. Volt olyan, aki boldog volt, hogy nem őt hívták ki. Volt, aki részvéttel volt a kihívott iránt, sajnálva szegényt, hogy a háza ég. Voltak, akik szívrepesve néztek a csata elé. De mindenkiben ott volt a szorultság érzése is. A mély csend is hozzájárult ehhez. A kihívott fiú kellően megerősítve magát, elkezdte szépen mondani a leckét. De alig mondott egy pár mondatot, megállította a Tanár Úr, ezt kérdezve tőle: mi az? Mi az, amit most mondott? Ezt kérdezte Szókratész is a tanítványaitól s ez az éppen, amire oly nehéz felelni. Szókratész azt kérdezte: mi az igazság? S a feleletbe mind beless* 42
