Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK Egyek a lézengő ritter utálatában, egyek a békétlennek, egyek Petur bánnal, egyek a bajótiakkal, egyek Bánk bánnal, egyek Tiborccal, egyek a hulladékon élődő egész szent, szenvedő magyarsággal. És ,*Az ember tragédiája?” Én ezt most is tanulom, mondom, szavalom, szent gyönyörrel harsogom, és betelni nem tudok vele. Ez a hatás és indítás pedig onnan szállt belém a pápai kollégiumból, a tanári szoba fölötti, második emeleti tanteremből. Jókait úgy jelenítette meg előttünk, mint 17 éves pápai diákot, az ókollégiumban. Innen vitte a hatást Tarczytól és Bocsortól, a tüzeslelkű, „összetörném katedrámat”-professzortól. Mi meg tőle kaptuk a nagy indításokat diákkorunkban és ezek végigkísértek bennünket egész életpályánkon. Nagyok voltak az indítások, és ezek adták meg a jelleget is minden pápai diáknak. Petőfire és Jókaira úgy néztünk mi, mint testvérbátyáinkra, akikről nagy örökség szállt reánk, amely kötelez. A pápai diákoknak mint lángoknak kell szertejárniok a hazában, és sohasem szabad meglankadniok vagy elhamvadniok, mert ezt örökölték nagy elődeiktől: Petőfitől és Jókaitól. És zengtek a Petőfi dalai a pápai kollégiumban és visszahangozták a falak, átvették a nagyoktól a kicsinyek: „Ha lehull a két kezünk is, ha mindnyájan itt veszünk is: Előre! Hogyha el kell veszni, nosza, mi vesszünk el, ne a haza! Előre!” És olvastuk Jókait nagy örömmel, átadva néki magunkat. Olvastuk otthon, éjfélekig, még az ágyban is. Olvastuk az olvasókörben, tavasszal a várkertben. Olyan volt nekünk, mint a zsidóknak a törvény, melyet az ajtó fölé szegeztek, hogy szüntelen előttük legyen. És szívtuk magunkba Jókai szellemét, úgy, amint kibontakozott előttünk Az új földesúrban, a Mire megvénülünkben, az Egy magyar nábobban, Kárpáthy Zoltánban, A Kőszívű ember fiaiban, A lőcsei fehér asszonyban, A Szeretve mind a vérpadigban, a Mégis mozog a földben, a Fekete gyémántokban, a Három márványfejben, az Aranyemberben, Erdély aranykorában és a többiben. A pápai kollégium a mi időnkben Petőfi és Jókai szellemének a letéteményese volt. Ezen nőttünk, ezen értünk meg. Nagy volt a tekintélye a kollégiumban dr. Kapossy Luciánnak. Mikor belépett a főajtón, és mi valahol ott álltunk, milyen tisztelet töltött el iránta bennünket, s hogy álltunk sorfalat előtte! Ha két diák ment az utcán, és messziről meglátták feltűnni alakját Kapossy Luciánnak, egyszerre suttogták: „Jön Kapossy tanár úr!” És feszes állásba vágták magukat, megigazították ruházatukat, még ki is köhögték magukat, hogy semmi fogyatkozás ne találtassák bennük, mikor köszönni kell a Tanár Úrnak. Magyar és bölcseleti óra előtt senki sem ért rá se Lidi nénihez, se Hajnóczky pékhez menni, hanem mindenki tanult, tanult ereje megfeszítésével szinte rogyásig, mert jaj volna nem tudni, ha a Tanár Úr SS* 41
