Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)

Tanáraink

ÓLÉ SÁNDOR

tüzet a „Buda haláláéban; óh, mondjátok ti szent falak, hogyan is történt az ő halála? Hát mikor elaltatta a saját fiát, az édes kis Lacikát, mikor imádkozni tanította, mit is mondott akkor, jövőbe látó leikéből, útravalóul néki? „Mert szegénynek drága kincs a hit: Tűrni és remélni megtanít. S néki, míg a sír rá nem lehel: Mindig tűrni és remélni kell.” Tovább-tovább. „Majd, ha játszótársaid közül Munka hí el, úgylehet korán, S idegennek szolgálsz eszközül, Ki talán szeret, de mostohán...” Tovább-tovább. „Majd, ha látod, érzed a nyomort, melyet a becsület válla hord, S a butának sorsa földi Éden: Álljon a vallás a mérlegen.” Tovább-tovább. „És ha felnővén tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod... ”

Jaj, ne tovább! Ne mondjátok tovább, ti szent falak! Inkább csukódjatok be! Zárjátok be kaputokat! És hallgassatok. Kívül pedig álljanak ott az egykori tanítványok, és sírjanak. Te pedig, drága Kapossy tanár úr, mondj nekünk Aranyból valami vigasztalót. - És mond. Törődik ő velünk, mert szeret bennünket. Még a sírból is kinyújtja kezét, és kissé begörbített mutatóujjával rámutat a Toldira, hol írva van: „Kinek az ég alatt már senkije sincsen, ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.” Tud ő vigasztalót máshonnan is. Talán az nem vigasztaló, amit a „walesi bárdok”-ban mond, mikor azt mondja: „Ötszáz bizony dalolva ment lángsírba walesi bárd, de egy sem bírta mondani, hogy éljen Eduárd.” Aztán, ami ezt kiegészíti: „Haj! hah! elő síp, dob, zene! Harsogjon harsona! Fülembe zúgja átkait a walesi lakoma!” És végül, ami befejezi: „De túl zenén, túl síp-dobon, riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan a vértanúk dalát. ”

Ilyen ám nekünk Kapossy Lucián. Mindig azt mondja Aranyból, ami nekünk kell. Csak kinyújtja édes kezét a sírból, és szól. Megigazít és helyreállít bennünket. Ha netán félreléptünk vagy kilengtünk volna!

Szerette Tompát is. Egy héten át magyarázott róla. Csak lelépett a katedráról, csak sétált a padoszlopok előtt, és csak magyarázott. Folyt belőle a szó, mint a folyóvíz. Mi pedig olyanok voltunk mellette, mint a folyóvíz mellett ültetett termőfa, mely meghozza a maga gyümölcsét idejében. Sírtunk a végén, sírtunk vele együtt, a Tompa honfiúi fájdalmán. És - megszentelődtünk. Tréfa, diákcsíny, vígkedvű szó, nem fordult elő közöttünk.

Mikor pedig a magyar drámairodalom története során a Bánk bán következett, ünneppé vált nálunk a magyaróra és templommá a tanterem. Kapossy tanár úr arca fenséges volt, és amint szemünk rászegeződött, úgy éreztük, hogy szívünk őbenne dobogott, az övé meg mibennünk. Eggyé váltunk a mi drága tanárunkkal! Eggyé népünk, fajtánk, hazánk hő szerelmében. Eggyé a fölkenetett, de arculvert és meggyalázott Igazság hő szerelmével. Eggyé az orcátlan léhaság és a fajtalan gazdag gyűlöletében. A megejtett tisztaság és ártatlansággal való együttérzésben.

s?» 40