Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
„Kis Petőfi” „Ilyenformán!”
ÓLÉ SÁNDOR És én, mikor erről van szó, nem léphetek át olyan egyszerűen Győri Gyula kedves tanáromon. Az első három osztályban - amikor igen fogékonyak voltunk - ő volt a magyar-latin tanárunk. Márpedig, aki az alsó osztályokban a magyart- latint tanította nekünk, annak a tanárnak igen nagy hatása lehetett jellemünk, egyéniségünk kialakítására. A történelem tanárnak is. De őt már segítették azok a hatások, melyeket már előzőleg a magyar órákon nyertünk. Győri Gyula erős egyéniség volt. Művelt ember és erősen magyar. Szenvedélyes ember, aki halálosan szerette a magyarságát. Komoly ember, aki nem szerette, és nem vette be a tréfát, akinek gondolatai folyvást a klasszikus és a magyar nemzeti irodalom gyönyörű szép mezőin jártak. Érzékeny ember, aki hamar fölindult, és ilyenkor háború dúlt belsejében, de egy jó szóra lecsendesült és az igazság előtt vett szívében. Az első világháború dereka táján nálunk volt Móron pár napig, és beszélgetés közben felvetődött a gondolat, hogy mi lenne, ha elveszítenők a háborút. Erre elborult az arca, sötéten nézett maga elé, majd így szólt Vörösmartyval: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül, S az ember millióinak Szemében gyászkönny ül. ” Ahogy ő azt mondta, nem felejthettem el. Mintha csak most hallanám. Na, hát, ez a Győri Gyula gyakorolta ránk a pápai gimnázium első és második és harmadik osztályában a magyar-latin tanár befolyását és hatását. Mint erősen magyar érzésű és irodalmi ember, mint a magyar nyelv és irodalom tanára, szerette ő és gyönyörrel tanította az irodalom bármely más alkotását is, de én most arról akarok írni, hogy hogyan viszonyult Petőfihez. Petőfit nagyon szerette. Nemcsak azért, mert szerette benne a „népies nemzeti irány” költőjét, vagyis a népi irányt, mellyel ő tört be költészetünkbe. Nemcsak azért, mert olyan egyszerűen írt, ahogy talán az a juhászlegény is írhatott volna, aki a pusztán terelgette nyáját s fújta furulyáját. Petőfit az igazságáért szerette, de úgy, hogy „odáig” volt érette. Azért szerette úgy, mert Petőfi igazsága az ő igazsága volt, azt ő is magáénak érezte. Egynek érezte magát vele a magyarság szerelmében, s mikor Petőfi azt írja: „Pillámon egy könny renge- dez”, akkor ez a könny az ő szemében is látható volt: mikor pedig Petőfi eme szavait tolmácsolta: „...szeretem, hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet” - akkor ezzel olyan bélyeget tett ránk, tanítványaira, amelyet soha semmi vihar se téphetett le rólunk, de amelyet magunk se téptünk le magunkról sohal Ezért volt óriási hatása ránk, s maradandó minden tanítása. Átadtuk <p» 24
