Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
„Kis Petőfi” „Ilyenformán!”
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK neki magunkat s egyek lettünk vele. Lassan-lassan el is múlt köztünk a félel- messége. Mert jöttek a versórák, a „Petőfi-órák”, mikor mint jóbarát, mint édesapánk jelent meg köztünk, és olyan édesek, olyan meghittek, olyan boldogok voltak ezek az órák, hogy mikor a „Téli világ”-ot tanultuk, akkor Petőfi ama kérdésére: „Hol a boldogság mostanában?” mi így feleltünk: „Itt, a mi kedves osztályunkban.” Volt ám ezeken a magyar versórákon nemcsak könny, hanem derű is, mosoly is, sőt néha még kacaj is. Hiszen Petőfi kincstára gazdag volt nemcsak álmokban, hanem érzékelhető drágagyöngyökben is. Mikor például a „Téli világot”, „A tintás üveg”-et, „A vándorlegény”-t, „A kisbéres”-t, „A magyar nemes”-t tanultuk! De ezekben is csak a könnyeinken át mosolyogtunk, és ha nevettünk, bizony nevetés közben is fájt a szívünk. Mert ugyan lehetett mosolyogni a szegény hosszúlábú drótostóton, kinek „az orra érett paprika”, de nem szánni kellett-e azért, hogy a „hidegtől folynak könnyei”. Lehetett-e mosolyogni a szegény vándorszínészen, kinek „meleg ruhája nincs ugyan, de mindazáltal éhezik?” ,A tintás üveg” csupa derű és arannyal átszőtt mosoly, de hogy meg lehet ismerni belőle az egész magyar kort, melyben Megyeri ugrándozik örömében, hogy egyszer kapott (színlapkörmölgetésért) „vagy öt forintnyi bért”. Mikor a „Vándorlegény”-1 olvastuk, hogyne mulattunk volna rajta mi, kis piri- nyó gyerekek! Milyen mulatságos is ez: „Gyi, te fakó, gyi te szürke, Gyi, két lábam, fussatok! ... Milyen áldott két csikó ez, egyik sem kér abrakot. Egyik fakó, másik szürke, mert nadrágom két darab. Egyik szárát úgy toldottam a másikhoz a minap.” Úgy tudtunk ezeken nevetni, hogy a könnyünk is kicsordult. Szívünkből jövő, Isten igazából való, őszinte nevetéssel tudtunk rajta nevetni. De mikor eljutottunk a nyomorúság netovábbjához, a csúcsponthoz, hol azt mondja a költő: „Az az egyetlen szerencsém, Hogy mezítláb átázom; Tele menne vízzel sárral A csizmám e rossz úton” akkor elhallgatott a nevetés, és csend lett az osztályban. A költemény befejezésével pedig megtanított a költő bennünket, hogyan kell a bajokat elviselni: nem ám elcsüggedni, nem ám kétségbeesni, hanem remélni és a cudar szélnek a szemébe kacagni! A kisbéres, aki ott ül a vendégoldalon, kevélyebben, mint a huszár a lovon, elejétől végig idilli gyönyörűség. Ezt olvasni, ezt tanulni annyi volt, mint otthon lenni, megpihenni, felüdülni, megújulni, a szép magyar népi életet újra ss>» 25
