Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
ÓLÉ SÁNDOR emlékszem, mindenre emlékszem.” És ekkor mondta el a fentieket a Pápán való kiszállásairól, Kollégiumról, Lidi néniről, úgy, ahogy én fentebb elmondtam. Aztán elérkezett az indulás ideje. Nagy, forró érzések és könnyhullatások között váltunk el egymástól, hogy sohase láttuk többé egymást. Ilyen az élet. Mikor a feleségemet fölkísérem a vonatra, látom, hogy tele van a szeme köny- nyel. Rámnéz, és azt mondja, hogy ő ilyet még nem látott. - És ezen túl is tele volt, nemcsak a szemünk, hanem a szívünk is könnyel! Mert - ilyen az élet! 1929 novemberében egy pénteki napon délelőtt megyek én az állami tanítóképzőbe vallásórára. A Szöllősyék háza elől visszanézve látom ám, hogy jó messze tőlem, ott jön a Jókai-utcán az én egykori drága jó tanárom: Győri Gyula. O ekkor már nyugdíjas lévén nem Pápán, hanem Monoron lakott, és igazán nem tudtam elgondolni: miért is jöhet ő most Pápára. Vagy talán rosszul látom: nem is ő az, csak hasonlít hozzá. Rosszul? Igaz, hogy jó messze, valahol a Barinczerék háza vagy Puchingerék lisztesboltja előtt jön, hát nem volna csoda, ha rosszul látnám. Aztán meg régen is volt mikor utoljára láttam. Mikor voltam én pápai diák? Egyszer, még a világháború alatt, ugyan volt nálunk. De az is mikor volt már? És mégis: az az ember, aki ott jön a Puchingerék, vagy most már a Blum doktorék háza előtt, nem más, mint Győri Gyula tanár úr. Megismerem az alakjáról, a járásáról. Egy fiú jön előtte. Vajon összetartoznak-e? A fiú vissza-visszatekint reá. Tehát összetartoznak. A fiú mintha hozna valamit. Valami nagy kerek dolgot. Vajon mi lehet ez? Én megvárom őket. Elmegyek a Sarudyék házáig, ott megállók. Mikor már egészen közel jönnek, látom, hogy a fiú egy nagy koszorút hoz. Vajon kinek a sírjára? Odaérnek.- Alázatos szolgája! Szívem mély meghatottságával üdvözlöm kedves Tanár urat! Ugye, meg sem ismer már engem?- Már hogyne ismerném? Megismerem a hangjáról és a kék szeméről!- Lássa, kedves Tanár úr, én meg pápai lelkész lettem. Méltatlannak érzem rá magamat, de hát megválasztottak. Az idén március 17-én volt a beiktatásom. Óriási küzdelmeim lesznek itt, amelyek már előre vetették árnyékukat. És én gyarlónak érzem magamat az óriási küzdelmekhez. Azért Isten csodájának tartom azt, hogy most Tanár úrral találkozhattam. Ezt Isten akarta így. Mert a Tanár úr látása, és egyénisége erőt ad nekem. Hiszen Tanár úr tanított és nevelt engem az én első három osztályomban. Tanár úr formált kisdiákkoromban engem, hogy ilyen lettem. Hát most áldjon meg engem.- Édes fiam; én ideutaztomban mindig ezen a dolgon gondolkodtam. Mert tudtam én, hogy Önt választották meg pápai papnak. Előttem volt a kis kékszemű, lelkes parasztfiú, aki egykor kezet akart nekem csókolni. Csizmadia M* 176
